Még élénken él bennem az a gyerekkori emlék, amikor a társaság egyik hallgatag tagja egyszer csak megszólalt. Anélkül, hogy külön foglalkoztam volna a személyiségével, azt hittem, hogy tájékozott, okos és persze bölcs is. A megszólalásával egyszerre vált kámforrá a sok pozitív feltételezésem róla. Nem emlékszem mit mondott, de az érzésre, a csalódottságra annál inkább. A csalódás ellenére továbbra is működött az automatizmus, csak később már tudatosan „harcoltam” ellene, mert az előítéletek ellen harcolni kell, másként nem megy.
A hallgatás előnyeiről szóló közmondások és szólások bizonyára erős szocializációs hatással bírnak, de ettől többről lehet szó. A hallgatás kétségtelenül járhatott túlélési előnyökkel az evolúció során. A leginkább a zűrzavaros helyzetekben lehetett előnyös, amikor nem lehetett kihámozni, hogy melyik a járható út, amikor eluralkodott a tehetetlenség, mert a valamennyire is józannak tűnő megoldások sorra kudarcot vallottak.
Mindezt szem előtt tartva talán kicsit megértőbben kezelem az itt és most legnagyobb társadalmi problémáját, az általános hallgatást. Megértem, de belenyugodni elég nehezen tudok. Amig az ember sokkal inkább közösségi lényként működött, sokkal inkább jelen volt az áldozatvállalás, hiszen nem pusztán a saját sorsának alakulása érdekelte. Zsigerileg azonosult sokkal nagyobb mértékben a közösséggel, akivel a mindennapjait osztotta meg. Nem kell valami olyan bonyolult elvont dologra gondolni, mint az emberiesség, egyszerűen nagyobb volt az egymásrautaltság. Ebből a szorításból üvöltöttek fel a különböző korok forradalmárai, s volt, amikor az üvöltés épp a csend volt, gondoljunk csak Gandhira. Mi lett a forradalmárokkal? Egyikük-másikuk talán még le is élhette fennmaradt éveit nyugalomban, békességben. Sokan nem kapták vissza a magánéletüket, vagy a puszta életüket sem, de a nevüket belevésték a történelembe. A legtöbben azonban kétségtelenül teljes feledésbe merültek, s talán még változtatni sem tudtak. Megpróbálták.
Vasárnap esténként évek óta érdeklődéssel várom az Utisak nedelje (A hét benyomása) című műsort, s bár az utóbbi időben egyre kevésbé köti le a figyelmemet, a legújabb adást az elejétől a végéig megnéztem. A témája a hallgatás volt. A vendégek feltérképezték, hogy ki mindenki hallgat és mi mindenről hallgatnak-hallgatunk társadalmi szinten.
Összegzésképpen elmondható, hogy elhallgattak az intézmények, az intézményekben dolgozó szakemberek, és velük együtt gyakorlatilag az egész társadalom. Közben kiárusították az egész ország területén a természeti kincseket, olyan mértékben szennyezve a környezetet, hogy lassan a belélegzett levegő, az ivóvíz kerül veszélybe. Hallgatnak az orvosok, hallgatnak a biológusok. Az infrastruktúra teljesen dilettáns módon alakul át, csakis a nyerészkedés, a pénzmosás céljait szem előtt tartva. Hallgatnak az építészek, az esztéták, a mérnökök. A gazdasági bűnözés, a leszámolások, a családon belüli erőszak akkora méreteket ölt, hogy az áldozatok száma alapján vezető szerepünk van ezen az égtájon, de hallgat az igazságszolgáltatás, az ügyvédek, a rendőrség. A médiatér a végletekig szennyezett, bűnözőket, prostituáltakat szerepeltetve, gyűlületbeszéddel átitava és karaktereket gyilkolva, de hallgatnak a médiatanácsok, a tanárok, a szociológusok, a pszichológusok.
Az egész ország egyéni kézivezérlésen, az egész ország hallgat, mert hallgatni arany.
A hallgatáson kívül vannak még stratégiák, amelyek segítik a túlélést, csökkentik a szorongást, a diszkonfort érzését. Például vannak, akik gettóba zárják a lelküket, az elméjüket, és nem veszik ki a fejüket a homokból. Nem hallják meg az információkat, ugyanis amit nem tudunk, az ellen nem is kell felemelni a szavunkat.
Az Autonómia portál Észverés elnevezésű online műsora is figyelemreméltó volt a héten, érdekes gondolatokat hallhattunk benne a vajdasági magyarság sajtófogyasztási szokásairól. Felmérés bizonyítja azt, amit az oktatásban eltöltött több, mint 20 év tapasztalatából már régen tudok:
a vajdasági magyarok nem tájékozódnak a szerbiai eseményekről, legfeljebb csak magyar nyelvű forrásból.
Már generációk nőttek úgy fel, hogy a magyarországi sajtótermékeken szocializálódtak. Ilyen körülmények között talán érthető is, hogyan vezette zsákutcába egy szűk kör az egész vajdasági magyar közösséget. Nem kell attól tartani, hogy valaki kinéz a gettó ablakán és azt mondja „Hű, ez a hajó rossz irányba halad!” vagy esetleg, hogy „Hé, a hullámok nem a vidámpark szórakoztató elemeként dobálnak minket, ez egy vihar!”… szóval nem fenyeget egy ilyen eshetőség.
A hajón belül pedig érdekes játékszabályok uralkodnak, szólni itt sem igen lehet, hallgatni kell, amig egy másik hajóra alkalmas lesz átszállni… s mi tagadás elég sokan váltanak hajót amint alkalmuk nyílik, s később nem értik, vajon miért nem szálltak ki előbb…
Megértem, de belenyugodni már nehezebb. Remélem azért mégsem olyan kevesen vagyunk ezzel így, mint ahogyan az elsőre tűnik. Többszörösen is krízishelyzetben vagyunk itt és most, a krízisek természete pedig olyan, hogy nem tudjuk megúszni veszteségek nélkül, azonban esélyt kapunk az erőteljesebb változásra, építkezésre, ha élünk a lehetőséggel.
Forrás: Közéleti Kacifánt
Megéri hallgatni? (Fotó: Forbes)
