A Cabaret című előadásban láttam őt először. Gyönyörű volt, az előadás pedig fantasztikus. Helyrevezetőként dolgoztam akkor a Szabadkai Népszínházban a gimnáziumi éveim alatt, mekkora szerencse, hogy ezt az előadást is láthattam estéről estére, sokszor. Nem elégszer, most már úgy gondolom. Azóta eltelt húsz év, akkor meg sem fordult a fejemben, hogy Kalmár Zsuzsával egyszer négyszemközt beszélgetek majd a fiatalságáról, a szerelméről, aki azóta a férje és három gyermekének édesapja, és hogy a sors úgy hozza, hogy közös harcainkról és csalódásainkról is szót ejtünk.
Egy álom teljesült, amikor színésznő lettél, vagy nem ilyen egyszerű ez a történet?
– Tizenöt évesen nagyon korai eldönteni, hogy mit akarsz csinálni, sőt tizennyolc évesen is sokan éretlenek hozzá. Biztos akadnak olyanok, akik tudják, de a többség később érik meg. Igen, színésznő szerettem volna lenni, de közbenkosárlabdázó is. A középiskola végén arról kellett döntenem, hogy megyek-e Belgrádba a Partizanba kosárlabdázni, vagy pedig színésznő leszek. Horvát Emma tanárnő volt az osztályfőnököm, ő hajtott a színészet felé.A Középiskolások Színművészeti Vetélkedőjén jöttek a sikerek, és közben bennem eldőlt, hogy akkor magyarul szeretnék tovább dolgozni. Nem volt gond a szerb, mert kétnyelvű családban nőttem fel, de ha Belgrádot választom, akkor az a szerb lét felé tolt volna. Az ELTE-re felvételiztem amerikanisztika-anglisztikára Budapesten, közben jártam az Operettszínház stúdiójába, és jelentkeztem a színművészetire is, ahová kétszer felvételiztem:egyszer azért utasítottak el, mert éretlen vagyok, másodszor azért, mert formálhatatlanul kiforrottam. Nem kellettem nekik, ez a lényeg.
Hazaszöktem Budapestről
– Aztán az Operettszínházban történtek olyan dolgok, amelyek miatt éreztem, hogy ez nekem nem jó. Nagyon érzékeny lelkű fiatal és gyerek voltam. Most is az vagyok, de azért megtanultam kezelni saját magamat. Ma már képes vagyok visszafogni az elmém játékait. Nagyon rosszul érintett, hogy egy rendező azt mondta nekem, hogy vagy megszokom, vagy megszökök. Az, hogy kivagyok szolgáltatva színészként, nőként, nekem nem fért bele. Úgy döntöttem, hogy nem akarom ezt. Mindent otthagytam. Hazaszöktem, és kellett kezdenem valamit magammal. A szüleim mindig támogattak anyagilag, ameddig csak tudtak. Kedves barátnőm mondta, menjünk a Magyar Tanszékre, ahová fel is vettek, és egy ilyen hajnali vonatozásonfutottam össze a Mezei Zolival. Ismertem én őt régebbről, és egy nagyon pökhendi, hosszú hajú művészgyereknek gondoltam. Ezen az úton elkezdtünk beszélgetni, és nagyon jót dumáltunk. Meghívott az esti előadásra, az Édes fiaim címűre. Nagyon megdobbant a szívem akkor a Mezei Zoliért, és úgy tűnt, hogy ez kölcsönös. Azóta három gyermekünk van.Közben Kovács Frigyes, aki engem zsűrizett a KSZV-n, megtudta, hogy itthon vagyok, és hívott a Tanyaszínházba, Hernyák tanár úr meg kérdezte, hogy miért nem megyek a főiskolára. Így végül felvételiztem, ösztöndíjasként a Népszínházhoz kerültem.
Kamionsofőrként éltem
– Másodévesek voltunk, amikor a Sztárcsinálókat készítettük a vizsgára, és Beke Sándor éppen Júliát keresett Egerbe, meghívott. Onnantól kezdve párhuzamosan játszottam Egerben meg Szabadkán. Akkoriban, vagyis 1999-től 2004-ig tulajdonképpen kamionsofőr voltam. Vettünk egy fehér kettes Golfot, Hófehérkének neveztük el. Volt, hogy délelőtt itt próbáltam, aztán este Egerben játszottam. Anyám sokszor jött velem. Visszagondolva, borzasztóan hálás vagyok ezért az időszakért. Kell ilyen az ember életébe. Nagyon boldog vagyok, hogy megélhettem ezt az intenzív színésszé válás időszakát. Egerben komoly szerepeket játszottam, csodálatosakat egymás után, és minden fiatal színésznek erre lenne szüksége, hogy bedobják a mélyvízbe, kapálózzon. Aztán egyszer csak kiforr belőle az a színész, aki mélyen ott lapul benne.
A férfi–nő kapcsolat érdekel
– Ami engem érdekel a színházban, azok az egymás közötti viszonyok, a férfi–nő közötti viszonyok alakulása. Továbbá nagyon szeretek klasszikusokat játszani, Csehovot, Shakespeare-t, és ezeket kibontogatni, ha van szerencsém a rendezővel ülni egy mondat felett, és elemezni. Olyan nagy mélységekbe megyünk le ilyenkor, és akkor a színész az elmúlt életeiből, a múltjaiból merítkezik. Amikor belülről tudok lekaparni még egy réteget, számomra az a valami, a külsőségek nem érdekelnek. Az alternatív színház ezért nem tud engem megmozgatni.
Mikor jött el az a pillanat, amikor úgy érezted: mostantól a család az első?
– Elég későn. Harmincéves voltam, amikor Zoli, akkor már a férjem,azt kérdezte: nem kellene egy gyerek? Én úgy éreztem, hogy színésznő vagyok, nem is gondolkodtam ezen. Mert egyszer csak el kellett dönteni, hogy hol fogunk élni: ő Nyíregyházán játszott, én Egerben, lettek volna pesti lehetőségeim. Dönteni kellett, hogy harmincévesen még nyomom a gázt, vagy visszaváltok. A szerelem győzött, és a gyerek utáni vágy. A terhesség 5. hónapjában döntöttem el, hogy nekem ő a legfontosabb. Onnantól, hogy Sári megszületett, persze volt a színház, és néha elpityeredtem magam, de mindig tudtam, hogy a gyereket választanám. Ha Spielberg vagy Guy Ritchie keresett volna, talán meggondolom, és viszem magammal a gyereket, de nem így alakult. Aztán három évre rá Ádám megszületett, és hét évvel később Gergő, és most feleszmélek, hogy nemsokára ő is hatéves. Most kezd bennem mocorogni egy alkotói vágy.
Ma már másként látok dolgokat
Kemény harcokon vagytok túl, a társulatot mégsem törte meg mindaz, amin keresztülmentetek.
– Ma már másképpen látok dolgokat, mint akkor, a forradalom nagy hevében,amikor Andrási Attilát idetették, akinek semmiféle kőszínházi tapasztalata nem volt, a pályázata egy szégyen, és mi ezt így is éltük meg, és az is volt a cél, hogy társulatként szétverjenek bennünket. Szerencsére annyira rossz volt a színház, amit ő csinált, hogy a nézők mellénk álltak. Egy nagy hullámzásnak a kezdete volt az, amelynek a végén megalakult a Magyar Mozgalom, kényszerkörülmények között. Beugrasztottak bennünket, és ezért nagyon dühös vagyok az akkori politikusokra.
Ez azt jelenti, hogy megbántad?
– Megbántam. Sok mindent megbántam. A harcot magát nem. De azt, hogy aztán bedőltem a nagy szavaknak, azt nagyon. Mikor rajzfilmekben szamárfejjé változik az ember feje, no, úgy érzem magam.
A Maglai Jenő mellett végigcsináltam a képviselőséget. Ő az egyetlen akkori forradalmár politikus, aki nem kopott ki mellőlünk. Most a Magyar Nemzeti Tanácsban is végigcsinálom betyárbecsülettel, de alig várom, hogy vége legyen. Olyan messze akarok kerülni ettől a világtól, amilyen messze csak lehet. Mert egy idő után nem tudsz megmaradni egyenesen. Azt veszem észre, hogy cenzúrázom magam. Három gyerekem van, színésznő vagyok, nem akarok politikus lenni.
Ez a rendszer megalázza az embereket
– Én nem akarok politikával foglalkozni, de ez nem változtat azon, hogy abszolút ellenzéki vagyok. A lelkem ellenzéki minden szempontból. Ez a rendszer megalázza az embereket, főleg az értelmiségieket. Ha választott politikus vagyok, nem lehetek sértődékeny, de nagyon sok bölcsességre lenne szükség, hogy az emberekért tudjak tenni, akkor is, ha másképp látnak dolgokat.
Ilyen állapotban van ma az érdekképviseletünk?
– Nem azt látod, hogy bármit megtehetnek? A szemük sem rebben, és ami ebben a szomorú, hogy az emberek szeme sem rebben. Belefásultunk vagy csak sajnáljuk az időt. Ha nagyon önző akarok lenni, akkor úgy gondolom, hogy én eleget égettem már magam. Én vigyem vásárra a bőrömet? Vannak dolgok, amikért ki tudok állni, de léteznek olyanok, amikért nem egyedül kellene. Azt látom, évről évre ugyanazok a témák jönnek elő, ugyanazokat a megjegyzéseket mondod el, és nem történik semmi.
Milyen ma a Szabadkai Népszínház színésznőjének lenni?
– Színésznőnek lenni a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatában vagy a Kosztolányiban, Újvidéken vagy Zentán teljesen más mércével mérhető. A többi színház tudomásunk szerint sokkal több pénzt kap egy produkcióra, mint amennyit mi. Magyarázzák, hogy ez azért van, mert nekünk bezzeg épül a színház, s bezzeg mi majd akkor, ha elkészül. Na, ez a bezzeg tart már 2007 óta. Mi „bezzeg majd akkor” élünk lassan tizenöt éve. Az MNT meghallgatja a problémáinkat, de csak kisebb dolgokban segíthet. A közönség viszont nagyon szereti ezt a színházat. Teltházakkal játsszuk az előadásokat, vannak jobb és rosszabb előadások, de a nézők mindig visszajönnek. Ilyen szempontból nagyon jó itt színésznőnek lenni. És még egy nagyon fontos dolog, ami az ember életének támpillére; akikkel dolgozik. Mi nagyon sok mindenen túljutottunk, és én elmondhatom, hogy a barátaimmal dolgozom együtt. És ezt a pénz soha nem váltja ki. Most új igazgatónk van. Beszélgettünk vele, meghallgatott minket, és problémamegoldóként lépett fel. Többször mondta, hogy a Népszínház építése a végső előtti stádiumban áll, és bevisz bennünket megnézni az öltözőket. Eddig abban sem voltunk biztosak, hogy majd minket oda beengednek. Azon sem lepődtünk volna meg, hogy ha elkészül, valaki azt mondja: Ó, az csak vicc volt…
Járvány és jóga
A járványidőszak alatt szinte alig játszottatok, előadások sem nagyon készültek. Hogy viselitek az egy éve tartó rendkívüli állapotot?
– Eleinte nagyon örültünk. Végre, csak itthon! Előszedtük a társasjátékokat, Sári koktélt kevert. Kitartott ez tavaly szeptemberig, amikor elkezdődött az online és kombinált oktatás. És ott kapott el engem az, hogy jólenne valami színészként is csinálni most már. Aztán elkezdtünk vakarózni, sok volt a semmittevés. Február óta jógatanfolyamra járok, és májusban jógaoktatóként diplomázok. Egerben kezdtem jógázni,aztán jöttek a gyerekek, és Szabadkán eddig nem találtam rá. Abban acovidos nihilben valamit kellett magammal kezdeni, és azért is, mert van egy sérvem a negyedik és ötödik csigolyám között. Futni már nem lehet, ezért kezdtem jógázni. Egyre jobb lett a hátam. Aztán minél többet jártam, és körülöttem a lányok elkezdtek vizsgázni, úgy voltam vele, hogy én is meg tudom tanulni. A múlt héten tettem le az anatómiavizsgát.A jóga által megérzed, hogy milyen embernek lenni. A test, a lélek és a szellem egységét. Segít megtalálni önmagamat. Nagy konfliktusban állok egyébként magammal, és ez színészként jó. De nekem kezd fárasztó lenni. A jógának köszönhetően könnyedebben vissza tudok térni a középpontomhoz.
Hol látod magad öt év múlva?
– Egy jógaházban látom magam, napi három-négy foglalkozással. Az embernek muszáj változásokkal élni. Túl sokáig belekövülni egy szerepbe, amit az életben is játszunk, az sem jó. Túl sokáig csak édesanyának képzelni magad, miközben a gyereknek már önállóságra és nem a szorító, hanem az elengedő édesanyára van szüksége.Aztán itt a másik kimeríthetetlen téma, a színésznő és az öregedés. És ez nálam is közelít. Egyre kevesebb a lehetőség. Lassan jönnek a nagymamaszerepek, az édesanya, aki néha megjelenik a háttérben, snyilvánvalóan ezek nem teszik boldoggá a színésznőt. Ez lelkileg nem egy könnyű pálya. Sok harcot meg kell vívnia a színésznőnek, s a legnagyobbat önmagával. S ha nem tanulsz meg továbblépni, akkor nagyon bele lehet keseredni, és a szakadék szélére lehet kerülni. Én nagyon szeretek színésznő lenni, ha olyan szerepeket játszhatok, amik boldoggá tesznek. De csak azért színésznőnek lenni, hogy bármit játsszak? Nem.
Ennyire tudatosan készülsz az öregedésre?
– Nem tudom, hogy ezt tudatos vagy érzelmi. Nagyon fontos, hogy az ember először az elméjében tegyen rendet. Tudnom kell, hogy ez el fog jönni. Azt mondanám inkább, hogy tudatosan készülök önmagam megőrzésére. De persze annyi minden van még a színészetben. Otta Művésztársalgó, ami most újraindul, az irodalmi kávéház, amit annyira szeretnek a kollégák is. Ezt a lelkesedést nem lehet félresöpörni. Egy-egy Karc-est nekünk rengeteget ad. Aztán Palicson 2014-ben alakult a Palicsi Színjátszó Grund, az akkori gyerekek már középiskolások, most már kiscsoport is van. Ők nekem tesznek jót, annyit adnak. A létemet hitelesítik ezek a dolgok, hogy itt vagyok, és ezzel foglalkozom, és ez így van jól.
Akkor ezek szerint nem csak a jóga lesz majd öt év múlva?
– Bármi lehet, még Guy Ritchie is benne van. Ki tudja, lehet, hogy tényleg megcsörren a telefon.
KalmárZsuzsa: Mi „bezzeg majd akkor” élünk lassan tizenöt éve (Magánarchívum)
