Sokszor halljuk közgazdászoktól, hogy Szerbia nem támaszkodhat kizárólag külföldi kábelgyárakra és a hozzájuk hasonló vállalatokra, ahol sok esetben képesítés nélküli, olcsó munkaerőre van szükség. Ha tudjuk, hogy még ezért is milyen összegű kedvezményeket, támogatást fizet az állam az adott nagyvállalatnak, akkor joggal merül fel a (költői) kérdés, hogy az állami támogatásként kifizetett összeget nem lenne-e okosabb helyi vállalatokba, helyi kezdeményezésekbe fektetni.
Aleksandar Milošević, a Danas gazdasági újságírója, szerkesztője jegyzetében ezzel a témakörrel foglalkozott egy újabb kábelgyár megnyitása kapcsán.
– A német Leoni kábelgyár megnyitotta legújabb, Szerbiában negyedik gyárát, ahol már most több mint 3700 ember dolgozik, 2023-ig pedig azt tervezik, összesen 5000 munkásnak adnak majd munkát.
Ennél még jobb hír, hogy a Leoni beleegyezett abba, hogy a niši üzemében foglalkoztasson 400 embert a 600-ból, azok közül, akik akkor maradtak munka nélkül, amikor a Shinwon leállította gyártásának egy részét.
„Így egy nagy munkát is elvégeztünk és egy gonddal is kevesebb”, értékelt Vučić elnök.
Ha ezekből a bejelentésekből valóság lesz, az valóban egy nagy gonddal kevesebbet jelent majd – az a 600 ember, akinek felmondtak, mégsem marad munka nélkül. De ez egyben csak egy átmeneti problémamegoldás, mert a probléma okozóját, amely miatt mindez megtörtént, nem tüntettük el.
Tehát Vučić elnök szavai, amelyeket akkor mondott ki, amikor a Geox bejelentette, elhagyja Szerbiát és olyan országba megy, ahol még a szerbiaiaknál is alacsonyabbak a bérek – hogy az előttünk álló időszakban több ilyen esetre számíthatunk – továbbra is aktuálisak.
Szerbia, az ország, amely az elmúlt egy évtizednél is többet azzal töltötte, hogy támogatásokkal vonzotta be azokat a befektetőket, akik a legkevésbé képzett munkaerőt keresik, a legegyszerűbb munkákat ajánlják, a helyi ipar fejlődéséhez szükséges technológiai innovációból és haszonból a legkevesebbet hozzák és a leggyengébben fizetik meg a munkásaikat – ma, amikor a járványhelyzet katalizálta a máskülönben is elkerülhetetlent, lassan azzal a problémával kénytelen szembesülni, hogy melegebb égtájakra költöznek, oda, ahol még alacsonyabbak a bérek, a munkások és a hatalom még inkább kénytelen elfogadni a nem európai munkafeltételeket, a támogatások pedig, ha lehetséges ilyen, még bőségesebbek.
Ahogy a szerbiai bérek nőnek, úgy a kábelcsavargatók, az olcsó textilesek és a hozzájuk hasonlók megindulnak kelet felé, amerre egyébként is tartanak, a termelői tevékenységet drágábban végző országokból az olcsóbbakba.
Ez egyre több felmondáshoz vezet majd, az emberek nehezebben jutnak munkához az ilyen jellegű gyárakban. Egy ilyen Leoni – aki még nem szándékozik elmenni innen, Szerbia továbbra is megfelel neki arra, hogy terjeszkedjen – nem elég.
Például a Geoks összes munka nélkül maradt dolgozója számára se találtak megoldást, ha lesz is, a befektető „kabátujját rángatva” történő idevonzása, ahogy egy részmegoldásként történt a török Teklas esetében, nem egy rendszerszintű megoldás. Mi történik majd néhány év múlva, amikor elmegy az is, aki most jött?
A rendszerszintű megoldás a magasabb szintű befektetők (hazai és külföldi) idevonzásában rejlik, akiknek a terméke magasabb feldolgozottsági szinten van, nagyobb a piaci hozzáadott értéke és termék elkészítéséhez szakképzett munkaerőre van szükség, olyanra, amelyet nem lehet könnyen pótolni egy másik olcsóbb országban.
Ehhez, természetesen, szakképzett munkaerőre van szükség, vagyis egy olyan oktatási rendszerre, amely létrehozza azt, és mindarra, amit a hatalom inkább megkerül és egy vastag köteg támogatással helyettesít: jogvédelemre, alacsony szintű korrupcióra, dinamikus magánszférára, hatékony közigazgatásra, a kisvállalkozóknak szánt anyagiak könnyű elérhetőségére, és hasonlókra.
Másként fogalmazva, a mentalitást kell megváltoztatni, előbb a hatalomét, majd a lakosságét is. Ha szükséges, jöhet a protestáns etika, amiért az elnök preferál, az egyedüli, amiről nem lehet szó (ugyanattól a szerzőtől származik) az, hogy azért kell gyerekeket szülni Szerbiában, hogy legyen kinek dolgoznia a gyárakban. Rég elmúltak ezek az idők. Igazi előrelépés csak akkor várható, amikor elkezdjük értékelni azt, amit ma módszeresen lenézünk, a tudást, teljesítményt és személyes szabadságot – írja Milošević.
Eredetiben ezen a linken.
Illusztráció (Fotó: N1)
