Egyre kevesebben kapják már fel a fejüket azokra a hírekre, amelyek arról szólnak, hogy rohamosan fogy Szerbia lakossága, évente rekordot dönt az elvándorlók száma, hiszen sokszor úgy érezzük, hogy mindezt már tudjuk, a legszűkebb, környezetünkben tapasztaljuk nap mint nap. A Danas napilapnál szerkesztőségi kommentárban számszerűsítették az elvándorlási adatokat, és nem utolsó sorban feltették a kérdést, ha mindenki elmegy, ki marad itt.

– Szerbiából átlagban évente mintegy 50 ezer ember vándorol külföldre. 2000-től a mai napig pontosan annyi, ahányan Nišben, Újvidéken és Szabadkán élnek összesen. 20 év alatt három nagyvárost veszítettünk el.

Elmentek a mesterek, a szakmunkások, de a magasan képzettek is, leggyakrabban a fiatalok, akiknek nincs vagy csak nagyon kevés tapasztalata van, majd az orvosok, mérnökök, építészek… Hosszú az a lista, amelyen azok szerepelnek, akik biztonságot, végzettségüknek megfelelő munkát, bármilyen jobban fizető állást, nagyobb színvonalat keresve mentek el. Ezek azok az okok, amelyeket a fiatalok sorolnak, amikor el kell dönteniük, hogy maradnak-e vagy elmennek innen.

Fontos a gazdasági mozzanat, a következményei pedig megérezhetőek azon az országon, amelyből elmennek. Évente – a Westminster Alapítvány a Demokráciáért és az Innovációs és Fejlesztési Intézet adatai szerint – Szerbia több mint 900 millió eurót veszít, ugyanis ennyibe kerül azok iskoláztatása, akik egy év során a távozás mellett döntenek. A közgazdászok szerint ez az adat nem olyan ijesztő, mert azok, akik emigrálnak több milliárd eurót küldenek haza, ami mindenképp jelentős összeg a költségvetésben. Vagyis, ha a kiadások és bevételek terén az iskoláztatás költségét lenullázzák az utalások, egy valamit nem tudunk „lenullázni”, az pedig a minőség, amelyet elveszítünk. Ez pedig lépten-nyomon érezhető.

Nincsenek (egyre kevesebben vannak) szakképzett mesteremberek, a munkanélküliség azért csökken, mert nincs munkaerő, így kénytelenek vagyunk importálni azt. Talán a járvány mutatta meg legjobban, milyen kapacitásai vannak a hazai egészségügynek. Az orvosoknak egy helyett három ember munkáját kellett végezniük. Az egészségügyi nővéreknek úgyszintén. És nem arról van szó, hogy ne lennének, hogy ne iskoláztattuk volna őket. Elmentek. Németországba, ugyanis oda megy a Szerbiát elhagyók fele. Ausztriába, Szlovéniába, Norvégiába. Elmentek a jobb fizetések után. De, rendezett országokba mentek.

Ott, ahol nem működik a rendszer, ahol a celeb csajok és kvázi értelmiségiek, a megvásárolt okleveleikkel verik a ritmust, ott nincsenek iskolázottak. Amíg a munkahelyeket a hatalmat gyakorló párt listája alapján töltik be, a fiatalok már nem akarják kivárni, hogy nekik is jusson öt perc hírnév, vagy hogy csak úgy kapjanak munkát, hogyha odaállnak valamelyik politikai opció mellé. Fejvesztve menekülnek, mert vannak országok, amelyek értékelik a képzettséget, az okleveleket, amelyeknek azokra van szükségük, akik tudnak és akarnak is dolgozni.

Ezért nincs helye azoknak a meglepetéseknek, amelyeket a napokban Aleksandar Vučić demonstrál Budapestről. „Húsz év múlva öt millió lakosa sem lesz Szerbiának”, üzente kvázi aggódva, valószínűleg arra célozva, hogy mindannyiunknak el kellene gondolkodnia ezen.

Elnök úr, sokan megtettek minden tőlük telhetőt, annyi gyereket szültünk, amennyit csak tudtunk ilyen körülmények között, egy ilyen országban. Hogy miért ilyen, ez a kérdés az ön előtti hatalomnak, és önnek is szó. Igyekezett-e ezt az országot mindenki számára jobbá tenni, vagy csak az önhöz legközelebb állók számára. Ez az országot vezetők munkaköri leírásában szerepel. Az, hogy minden polgárról gondot viseljenek. Önök ezt nem teszik, és ne lepődjenek meg, hogy egyre kevesebben vagyunk – írják a lapnál.

A jegyzetet eredetiben itt találják.

(Fotó: Pixabay illusztráció)