Gyetvai Balázs 2004-ben született Zentán, jelenleg a Szegedi Tudományegyetem hallgatója. Versei többek között a zEtna, a Vajdasági Előretolt Helyőrség, a Tiszatájonline, a SZIFOnline, a Liget és a Szitakötő hasábjain jelentek meg. A Forum Könyvkiadó Intézet 35 éven aluli szerzők számára meghirdetett 2025-ös kéziratpályázatának négy pályamunkája közül az övé is kiválasztásra került. Bár az első kötet megjelenése még várat magára, a fiatal költő már egy újabb kéziraton dolgozik, amelyben saját bevallása szerint egyre inkább megtalálja a hangját. Beszélgetésünk során szó esett az első versekről, a zenei inspirációkról, a vajdasági magyar irodalom sajátosságairól és az alkotói folyamat olykor kiszámíthatatlan természetéről is.

Mikor kezdődött számodra az írás? Emlékszel még az első versedre?

Támogassa a független vajdasági magyar újságírást!

Havi 5 euróért reklámmentesen olvashatja portálunkat és a PLUSZ rovat tartalmait.
Tovább az előfizetési oldalra: Kártyás előfizetés (ÚJ) – Banki átutalás vagy Paypal

– Ha visszagondolok, szerintem nyolcadik osztályos lehettem, amikor az első versemet megírtam egy verspályázatra. Nem emlékszem már pontosan, mi volt a pályázat neve, de valamilyen Valentin-napi versíró pályázat lehetett. Természetesen nem nyertem semmit, de talán ez nem is volt annyira fontos. Igazából mindig szerettem írni. Már az iskolai fogalmazásokat is élveztem, sokszor úgy mentem neki egy-egy dolgozatnak, hogy majd útközben kitalálom, mit szeretnék mondani. A középiskolában aztán egyre inkább a vers felé fordultam.

Eleinte elsősorban az önkifejezés érdekelt. Írtam, mert jólesett, mert valahogyan kapcsolatot kerestem önmagammal. Később viszont egyre fontosabbá vált, hogy a szövegeim ne csak számomra jelentsenek valamit, hanem az olvasó számára is kínáljanak valamiféle felismerést. A KMV-re is ebben az időszakban kezdtem verseket írni. Az első jelentkezésem éppen a Covid-járvány utáni évre esett. Nem jutottam tovább, de ezek a versek később megjelentek a Vajdasági Előretolt Helyőrségben és a zEtnában. Tulajdonképpen ezek a folyóiratok jelentették az első irodalmi közösségeimet.

Mennyire volt meghatározó a publikálás, illetve a versenyeken elért eredmények visszajelzése?

– Nyilván jólesik, ha az ember elismerést kap a munkájára, de sosem az volt a legfontosabb, hogy nyerek-e valamit. Harmadik osztályos koromban már úgy éreztem, hogy jobban sikerülnek a verseim, és szerettem volna, ha valamilyen formában eljutnak az olvasókhoz. A KMV-n aztán egy évvel később, amikor már végzős voltam, megosztott első helyezést értem el. Emlékszem, a csoportképnél még viccelődtem is azzal, hogy úgy pózolok, mint aki tudja, hogy hamarosan első lesz. Végül valóban így alakult.

A középiskolás éveim alatt a Vajdasági Előretolt Helyőrségben és a zEtnában publikáltam, az egyetem alatt pedig a Tiszatájonline, a Liget, a Szitakötő és a Híd is közölte a verseimet. Persze az egyetemre kerülés után volt egy időszak, amikor kevesebbet publikáltam. Az ember ilyenkor új közegbe kerül, más kérdésekkel találkozik, és keresi a helyét. Aztán fokozatosan újra megtaláltam a ritmust.

Azt mondtad, hogy az önkifejezés önmagában nem feltétlenül elegendő. Mitől lesz számodra jó egy vers?

– Szerintem egy mű akkor válik igazán lényegessé, amikor képes túlmutatni önmagán. Az önkifejezés fontos, hiszen sokszor azért írunk, hogy könnyebb legyen megértenünk, hogyan állunk éppen gondolatilag, vagy hogy valamit kiadjunk magunkból. De nem biztos, hogy amit magunkról megfogalmazunk, az automatikusan ad valamit az olvasónak is.

Persze a saját korosztályunk tagjai könnyebben kapcsolódhatnak bizonyos élményekhez, hiszen hasonló társadalmi és generációs tapasztalataink vannak. Engem azonban az is érdekel, hogy a szöveg olyan dolgokkal találkoztassa az olvasót, amelyekkel korábban talán nem foglalkozott. Akár kellemetlenebb tapasztalatokat is közvetíthet, hiszen szerintem a rossz élményekből is nagyon sokat lehet tanulni.

Ha egy mondatban kellene meghatároznom, mi a vers, azt mondanám: a vers rövidsége révén képes többet adni az olvasónak, mint amennyit szó szerint elmond.

Érdekes, hogy miközben költőként indultál, azt is elárultad, hogy korábban nem igazán olvastál verseket. Honnan érkeztek az első inspirációid?

– Középiskolásként inkább a zenék szövegeiből inspirálódtam. Nem feltétlenül azt figyeltem, hogy mennyire jól szól egy dal, hanem azt, hogy mit mondanak benne, milyen érzelmek jelennek meg. Elég sokféle zenei stílust hallgatok, de akkoriban például az NF DOOM is közel állt hozzám. Az ő szövegeiben megjelenő nyers érzelmek különösen érdekeltek.

A költészethez való viszonyom később változott meg. A végzős éveimben kezdtem el tudatosabban verseket olvasni. Petri György különösen fontos lett számomra, ő a kedvenc költőm is. Egyszer valahogyan a kezembe került az összegyűjtött verseit tartalmazó kötete a könyvtárból. Nem is sikerült teljesen végigolvasnom, de így is nagy hatással volt rám. Ugyanígy fontos volt számomra a vajdasági Sziveri János költészete is. Az utóbbi években egyre inkább felismerem, mennyit adott a gondolkodásomhoz és az íráshoz való viszonyomhoz.

Mennyire határozza meg a költészetedet a vajdasági kötődésed? Létezik szerinted önálló vajdasági magyar irodalmi identitás?

– Amikor Magyarországra kerültem, először azt éreztem, hogy a kortárs magyar irodalom valahogyan más. Azt gondoltam, nekünk is úgy kellene írnunk, ahogyan az ottani szerzők teszik. Később rájöttem, hogy nem érdemes másokhoz igazodni, hanem mindenkinek meg kell találnia a saját útját.

Szerintem a vajdasági magyar irodalom egyik sajátossága éppen az, ahogyan beszélünk. Vannak olyan szavaink, kifejezéseink, amelyek a vajdasági nyelvhasználatból erednek, és amelyeket bátran alkalmazunk az irodalmi szövegekben is. Ezeket szerintem érdemes megőrizni.

Ugyanakkor nem szeretném úgy meghatározni a vajdasági irodalmat, mint amely kevésbé jelentős a magyarországinál. Egyszerűen más körülmények között működik. Magyarországon több könyv jelenik meg, több szerzővel és nagyobb intézményi háttérrel találkozhatunk, nálunk viszont egy-egy megjelenés vagy irodalmi esemény talán nagyobb figyelmet kap. Ez nem jelent értékbeli különbséget. Ráadásul a vajdasági szerzők nem láthatatlanok az anyaországi irodalmi közegben sem. Elég Terék Anna, Benedek Miklós, Bíró Tímea, Celler Kiss Tamás vagy más kortárs alkotók példájára gondolni.

A vajdasági kötődés a készülő kötetedben is megjelenik?

– Igen, az első ciklus például elsősorban a származásomról és Vajdaságról szól, de nem szeretem, ha egy szöveg túlságosan expliciten beszél egy témáról. Jobban kedvelem, ha az olvasó maga ismer rá arra, amivel találkozik.

Az egyik visszatérő kérdés például az, hogy milyen érzés vajdasági magyarként Magyarországra kerülni. Ugyanabból a nyelvi és kulturális közegből érkezünk, mégis előfordul, hogy bizonyos szavainkat nem értik. A limenka vagy a ajde természetes része lehet a mindennapi beszédünknek, Magyarországon azonban magyarázatra szorulhat. Ez elsőre apróságnak tűnik, de sokkal mélyebb kérdéseket is felvet: mennyire érezzük magunkat otthon az egyik vagy a másik közegben, és hogyan változik meg az identitásunk, amikor átlépünk egy határt?

Sokszor felmerül az is, hogy aki Budapestre költözik tanulni, az idővel „elmagyarosodik”, és már Vajdaságban sem ismernek rá ugyanúgy. Engem ezek a helyzetek foglalkoztatnak. Nem feltétlenül negatív tapasztalatként tekintek rájuk, inkább olyan kérdésekként, amelyeket érdemes körbejárni.

A Forum Könyvkiadó Intézet pályázatán kiválasztott kéziratod egy nehezebb időszakból született. Mennyire tekintesz rá lezárt alkotói korszak dokumentumaként?

– Az a kézirat egy elég sötét és nehéz időszakban született. Egy személyes veszteségből indultam ki, abból, hogy valaki már nincs jelen az életemben. Ilyenkor az ember kapaszkodókat keres, és nálam ez részben az íráson keresztül történt meg.

Azóta viszont sokat változtam, és úgy érzem, a kézirat egyes témái már nem feltétlenül aktuálisak számomra. Ezért szeretném alaposan átdolgozni. Nemcsak néhány verset javítanék ki, hanem akár a kötet egész felépítését is újragondolnám. A pályázat eredménye természetesen örömmel töltött el, de nem szeretném úgy kezelni, mintha ezzel minden munka véget ért volna. Inkább egy lehetőségnek tekintem, amelyből valami új is születhet.

Korábban már volt egy kész kéziratod is, amelyet végül félretettél. Miért döntöttél így?

– Érdekes, mert amikor a KMV-n az egyik zsűritag megjegyezte, hogy lassan akár a kötetemre is készülhetnék, már volt egy összeállított kéziratom. Azóta viszont gyakorlatilag kidobtam, csak a címét tartottam meg. Akkor még sokkal inkább más költők hatása alatt álltam, és idővel rájöttem, hogy nem az a cél, hogy valaki nyomába lépjek, vagy másoknak próbáljak megfelelni. Sokkal fontosabb, hogy önmagamként tudjak megszólalni.

Mostanában úgy érzem, kezdem megtalálni a saját hangomat. A hangulatát talán már sikerült kialakítanom, most inkább azt keresem, mennyire tudok eltérni ettől, milyen mozgástere van a saját költői nyelvemnek. Kíváncsian várom, hogyan változik mindez a következő hónapokban és években.

Mennyire tudatos nálad az alkotói folyamat?

– Ez is érdekes kérdés, mert sokszor egyáltalán nem tudatos, a végeredmény mégis annak látszik. Előfordul, hogy csak hónapokkal később, amikor újraolvasom és szerkesztem a verseimet, veszem észre, mennyi minden utal vissza egymásra. Olyan összefüggések alakulnak ki a szövegek között, amelyeket eredetileg nem terveztem el.

A szerkesztésben egyre fontosabbá vált számomra a húzás. Régebben nehezebben váltam meg egy-egy sortól vagy képtől, mert szerettem, ahogyan hangzott. Most már inkább azt vizsgálom, hogy valóban szükség van-e rá, betölt-e valamilyen funkciót a versben. Ebben sokat segít egy külső szem is, hiszen az ember a saját szövegeit nehezen látja kívülről.

Kik azok, akik a legtöbbet segítettek neked ezen az úton?

– Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert sokan foglalkoztak velem az évek során. Lázár-Szűcs Anikó például az első publikációimnál segített: ő ajánlotta, hogy küldjem el a verseimet a Vajdasági Előretolt Helyőrségnek és a zEtnának.

Beszédes Istvánra különösen fontos mentorként tekintek. A zEtna közössége rengeteget adott nekem, és ő nemcsak szerkesztette a verseimet, hanem rendszeresen olyan javaslatokat is tett, amelyekből tovább tudtam dolgozni. A Palackposta mentorprogramban Farkas Wellmann Endre is sokat segített, különösen az újabb kéziratom kapcsán. De Celler Kiss Tamásnak és másoknak is hálás vagyok, akiknek a véleményét kikérhettem, és akiknek a javaslatait sokszor meg is fogadtam. Nehéz lenne mindenkit felsorolni, mert tényleg sok ember járult hozzá ahhoz, ahol most tartok.

Mit jelent számodra az első kötet megjelenése?

– Természetesen örülök neki, hiszen sokan szeretnének eljutni odáig, hogy megjelenjen a saját kötetük. Ugyanakkor nem úgy tekintek rá, mint valamilyen végállomásra. Inkább sok munka vár még rám, hiszen szeretném a kéziratot a jelenlegi elképzeléseimhez igazítani. A megjelenés pontos időpontjáról és a szerkesztés részleteiről még nem tudok biztosat mondani, de ha minden jól alakul, 2027 végén vagy 2028 elején kerülhet az olvasók elé.

Közben egy másik kéziraton is dolgozom, amelyet Uszodaváros címmel adtam be a Petri György-díj pályázatára. Ezt sem tekintem teljesen lezártnak, hiszen mindig lehet még javítani rajta. Emellett van egy másik kéziratom is, amelynek munkacíme Fauna. Ezt a Fórum Könyvkiadó pályázatára szeretném átdolgozni és benyújtani. Most sokkal inkább a társadalmi felismerések érdekelnek, és szeretnék túllépni azokon a személyes témákon, amelyek korábban meghatározták az írásaimat. Talán ez a legfontosabb: nem szeretném előre eldönteni, hová kell eljutnom. Megyek, ameddig jutok, közben igyekszem egyre inkább megtalálni a saját hangomat.

DÉVITY Tamás