– Örökre emlékezetessé kellene tenni a beiktatásomat – villant át az uralkodó agyán a gondolat, s az ötletek, mint a futótűz, úgy kezdtek el sorozatban érkezni.

De hiába. Egyik sem tetszett neki, egyik sem volt olyan, amelyik kitűnt volna a többi uralkodó korábbi beiktatásánál. Éppen ezért orrát lógatva magához rendelte a leghűségesebb talpnyalóit, akik óránként végzett szolgáltatásaikért cserébe jól fizető állásokat, politikusokat megillető jutalmakat és kiváltságokat élvezhettek évtizedek óta.

A szolgálók ötletei messze alulmúlták azt az értéket, amelyet a rajtuk levő ruhák és díszek, ékszerek képviseltek. A sok hülyeségtől meg is fájdult az uralkodó feje, s amikor már arra készült, hogy kizavarja szobájából a díszes társaságot, akkor elhangzott egy olyan felvetés, ami szöget ütött a fejében.

– Mi lenne, ha rendeznénk még egy beiktatást, amire sok ezer embert hívnánk meg? – tette fel a kérdést éneklés közben Iván, mire a többiek gúnyosan nevetni kezdtek. Vesztükre, ugyanis a vezér szeme felcsillant, magához ölelte hű fegyverhordozóját, fejét a mellére fektette, és így szólt:

– Így lesz! Pontosan így! Ennél jobb ötleted még az életben nem volt. A jutalom nem marad el, de majd még ki kell találnom a formát és a módot.

Ettől a pillanattól kezdve mindenki a második beiktatással kapcsolatos teendőket végezte. Háttérbe szorult az utak építése, a nővér- és orvoshiány…

Eljött a nagy nap, amelyen mintegy 5000 ember jelent meg az uralkodó előtt, emelve ezzel a második beiktatás színvonalát, rangját, és egyben azt a célt szolgálva, hogy ez az esemény örökre emlékezetes maradjon.

Az ünnepség este véget ért, a meghívottak hazautaztak, a fizetett statisztákra ezúttal csak kisebb számban volt szükség, de azért ők is – ezúttal már rutinosan – tették a magukét.

Éjfél felé azonban a kincstárnok kopogtatott be halkan az uralkodó rezidenciájába. Alázatosan jelezte, nem szeretne sokáig maradni, elnézést is kért, hogy akadályozza vezérét az elalvásban, de valamit azért el kell mondania.

– Ki vele, barátom, jobb kint, mint bent – nevetett a vezér, hogy a Shrekben látott és hallott böfögés utáni mondatot ilyen jó poénként képes volt elsütni.

– Gazdám, az a baj, hogy nagyon sokba került ez a mai ünnepség. A tartalékaink egy jelentős részét is fel kellett használni a vendégsereg etetésére-itatására, biztonságának megóvására. Habár a külföldi valuta gyengül, a mi pénzünk pedig erősödik, ez csak a látszat. És attól…

– Ne folytasd, kedves kincstárnokom. Nincs semmi baj. Nemrég az oktatóknak ígértünk fizetésemelést, arra kérlek, jelezd feléjük, hogy ezt nem tudjuk megvalósítani.

– Vezérem, ez nem lesz elég…

– Tudom, ezért egyelőre az állami intézményeinkben sem lesz fizetésemelés, sőt, a nyugdíjak is maradnak a jelenlegi szinten. Mondd azt, hogy rendkívüli helyzet állt elő, olyan kiadásokra költött az előző kormány, hét-nyolc évvel ezelőtt, amelyet nekünk kell most kifizetnünk. Rendben lesz ez így?

– Természetesen, nagyuram, természetesen. Habár hozzáteszem, ezt a második beiktatást is a nyugdíjasokon és az állami köztisztviselőkön megspórolt pénzen szerveztük.

Az uralkodó intett, hogy a kincstárnok távozhat, ő pedig nyugovóra tért. Így tett a nép is, korgó gyomorral. A közös az uralkodóban és a népben az volt, hogy mindkettő egy szebb jövőről álmodott. A vezér ezt a saját országában az ő uralkodása alatt képzelte el, a nép jelentős része pedig már nem…

Vendégszerzőnk: Surányi Zsolt