Nem egy kritika érte már Szerbiát azért, amiért túl szoros szálak fűzik a Kelethez, elsősorban Kínához és Oroszországhoz. Azzal, hogy azok, akik ezért kritizálják Szerbiát, milyen szálon fűződnek ugyanezekhez a szereplőkhöz, Aleksandar Milošević, a Danas napilap gazdasági újságíró-szerkesztője foglalkozott a héten megjelent jegyzetében.

– Nemrég, egy külföldi diplomatával folytatott beszélgetés során felmerült az ilyen alkalmakkor rendszeresen feltett kérdés: Vajon Szerbia, aki az Európai Unió tagja akar lenni, miért fűzi még szorosabbra kapcsolatait Kínához és Oroszországhoz?

Ez a kérdés az épp aktuális helyzettől függően többféle formában szokott megjelenni, és az összes nyugati szereplő fel szokta tenni azt: a nagykövetségek képviselői, nemzetközi és civil szervezetek, újságírók, de ami a legbeszédesebb, sokkal ritkábban üzletemberek szájából hangzik el.

Ez alkalommal a meglepődés érthető módon a szerb energetika miatti aggódás formájában jelentkezett. Miért építettük meg a Török Áramlatot? Ezzel Szerbia vajon nem fog még inkább az orosz földgáztól, és ezzel együtt az orosz politikától függni?

A gázválság előtt a kérdések a leggyakrabban arra vonatkoztak, hogy milyen üzenetet küld Szerbia Európának, ha az EU helyett Kínától vesz fel kölcsönöket. És hogy miért ad teret a kínai és orosz befolyásnak a Balkánon azzal, hogy az ő cégjeiknek adja infrastruktúrájának kiépítési munkálatait.

Az alapvető logikai felépítésén túl a kérdéseknek erkölcsi alapja is van, ugyanis Szerbia minden ilyen kritikát követően egy olyan ország benyomását kelti, mint amelyik két széken ül, vagyis olyan valakijét, aki a Kelettel és a Nyugattal is együttműködik.

Beszélgetőtársaim Szerbia gazdaságpolitikája iránti meglepődöttsége bennem mindig egy azonos meglepődöttséget vált ki az ő irányukba.

Vajon az Európai Unió nem pont a Gazpromtól vesz legtöbb földgázt? Az európai államok nem dühösek Oroszországra, amiért nem akar a megbeszélteknél is több földgázt eladni nekik? Nem Németország akarta, és kapta meg az Északi Áramlat 2-t, azt, amelyik megkerüli Ukrajnát? Sarkozy volt a francia elnök, amikor arra kérte Kínát, hogy mentse meg Európát a gazdasági válságtól? Ki adta el a Volvót a kínaiaknak? Nem Peking volt az, aki 2016-ban 44,2 milliárd eurót fektetett be az EU-ba, vagy Szerbiába azt a 700 millió eurót, ami hiányzott? Befektetett-e Kína az elmúlt öt évben 110 milliárd eurót az EU-ba és Nagy-Britanniába vagy sem? Hol van az az 1,7 milliárd eurónyi kínai befektetés Szerbiában, ami arányos lenne Kína uniós beruházásainak nagyságával? Az iPhone-t meg miért nem Mississippiben gyártják?

Tehát nem, Szerbia nem árulja el a Nyugatot, amikor Oroszországgal és Kínával együttműködik, mivel Szerbia kevésbé kötődik ehhez a két országhoz, mint a szóban forgó Nyugat. Ha az EU elárulja saját magát azzal, hogy Kelettel kereskedik, akkor Szerbia is ugyanezt teszi. Az üzenet, amit Szerbia küld a Nyugatnak az, hogy az Oroszországgal és Kínával fenntartott viszonya során saját érdekeit tartja szem előtt, ugyanúgy, ahogy ezt az EU is teszi. Észszerűen. Az EU milyen üzenetet küld, ha azt kéri Szerbiától, hogy hagyjon fel ezzel?

Nem európai dolog nem európaiként viselkedni.

Más kérdés az általunk hozott döntések racionalitása. Vegyük példának a Török Áramlatot. Hogyan növekszik általa az orosz földgázfüggőségünk? Szerbiának nem lett nagyobb az elkötelezettsége, hogy orosz gázt vegyen. Ha valamiben segített a Török Áramlat, az Szerbia jelentősége az orosz–európai ellátásban, aminek egyedüli eredménye az lehet, hogy Szerbia jobb árun jut hozzá és nagyobb biztonságban érezheti magát, hogy mindig eljut a földgáz a hőtelepjeire.

Akkor pedig, amikor lesz olcsóbb alternatíva, Szerbia ezt könnyen a magáévá teheti. De hogy ez az alternatíva mennyire valós, azt láthatjuk a napokban, amikor az európai földgáztelepek azért izgulnak, hogy érkezik-e hozzájuk orosz gáz, mert Amerika az általa előállított cseppfolyós gázt, amit „alternatívaként” ajánlanak nekünk, eladta. Kinek is? Ja, igen, Kínának.

Ugyanez érvényes a kölcsönökre és az infrastruktúrára is. Minden alkalommal, amikor az EU ugyanolyan vagy kedvezőbb hitelfeltételek mellett kínál kölcsönt mint Kína, Szerbiának az EU-tól kellene felvennie azt. Bárcsak így lenne mindig.

Szerbiától viszont nem lehet azt elvárni, hogy észszerűtlenül viselkedjen, szegény országként lemondjon azokról az olcsó beruházásokról, amelyekről az EU – olyan gazdagként, amilyen – sem mond le.

Ilyet kérni nem csak észszerűtlen. Az nem normális – írja Milošević.

(Fotó: Pixabay illusztráció)

A jegyzetet eredetiben ezen a linken találják.