Olyan sokszor eszembe jutnak mostanában a gyermekkori emlékek. Nyilván öregszem, tudom – ezt mondogatták a nagyszüleim is, akikkel kapcsolatban manapság sok emlékkép felvillan előttem. Kinek szép, kinek fájdalmas emlékek ezek, de azért bízom benne, hogy többségében kellemes érzések és emlékek kötnek bennünket a szeretteinkhez, akik már nincsenek közöttünk.
S ahogy fel-felvillannak a rég látott arcok, csengnek a fülemben a hangok, megjelennek a számban a rég elfeledettnek hitt ízek is, s bizony, úgy tűnik, ahogy öregszem, úgy válik fontossá az, hogy ezeket az ízeket visszacsempésszem a mindennapokba, és megismertessem a gyermekeimmel is.
Természetesen nem csak az én feladatom ez, sőt, hiszen a gyermekeim olyan szerencsések, hogy a nagyszüleikkel tartalmas időt tölthetnek, így minden bizonnyal nekik is lesznek kellemes, éles képeik a jövőben, illataik és ízeik, dalaik, amelyek csak és kizárólag hozzájuk kötődnek majd.
S bizony, míg nagyon hiányoznak azok az évek és érzések, amelyeket én is együtt töltöttem nagyszüleimmel, tudom, az élet rendje a körforgás, s hogy alapvetően a világban minden rendben van. Forog a Föld, előbukkan a Nap, megszületünk és meghalunk.
Feleleveníteni viszont ezeket a kellemes emlékeket, illatokat és ízeket számomra azt jelenti, hogy emlékezünk, s azokat, akik már nincsenek közöttünk, valamilyen rejtélyes módon, az érzelmek és emlékek közös játékával hiányzókból jelenlévőkké varázsoljuk. Így válik valaki örök életűvé, mi pedig hálával telivé, hogy az élet egy bizonyos szakaszát együtt tölthettük.
