Jézus Krisztus születésére emlékezik karácsonykor a keresztény világ, a nem keresztények pedig a szeretet ünnepét tartják ilyenkor. A húsvét mellett a kereszténység teológiailag második legnagyobb ünnepe világszerte az öröm, a békesség, a család napja is. A mindenkit megérintő ünnepről Fuderer Lászlóval, az óbecsei Nagyboldogasszony-templom plébánosával beszélgettünk.
Milyen gyerekkori karácsonyokra emlékszik, és mi vezette a papi pályára?
Verbászon születtem, gyári munkások voltak a szüleim, átlagos, templomba járó keresztény család voltunk. Gyerekkoromban mindig hó volt ezen az ünnepen, és bár máskor biciklivel mentünk, az éjféli misére, szentestén gyalog, ünnepi hangulatban tettük meg az utat a templomig. Mindig jól éreztem magam a papok között: megboldogult Huszvár László püspök atya volt ott a születésemkor, a keresztapám pedig a most már szintén megboldogult Szungyi László plébános volt – példás papi életükkel példaképként szolgáltak a számomra.
Sokan, de egyre kevesebben járnak az éjféli misére. Mire gondol ilyenkor: jó, hogy legalább karácsonykor betérnek Isten házába, vagy elszomorodik, hogy milyen kár, hogy csak ekkor?
Ez valóban kettős érzés, de az afeletti öröm, hogy újra láthatom az ismerős arcokat, mégis nagyobb. A karácsony mindenki számára örömünnep, a nem gyakorló hívők is meghittséget éreznek magukban, és érzik a hívó szót, hogy ott kell lenni a szentmisén, és együtt kell örülni a közösséggel, hogy megszületett a Megváltó. Ilyenkor a szentmisén a szeretet megélésére, az isteni fény kinyilatkoztatására és arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a megváltás valójában Jézus születésével kezdődik, nem a Golgotával. Papként átéltem a háborús éveket is, akkor is a reményt és az örömöt hirdettem.
Fuderer László plébános több mint 23 éve szolgál Óbecsén
26 évesen, frissen – 1991. június 29-én – felszentelt zombori segédlelkészként akkoriban nemcsak itthon, hanem a háború dúlta Baranya-háromszögben magára maradt hívőket is támogatta a megboldogult Kecskés Ferenc bezdáni plébános indítványára.
Hat éven át szentmisét tartottunk, kereszteltünk, bérmáltunk, esketettünk és temettünk a jobbára magyar lakosú falvakban. Mikity Ede szilágyi plébános főleg Vörösmarton végezte a szolgálatot, én pedig Csúzán. Élénken emlékszem arra a délutánra, amikor négy temetésem volt: egy Zomborban, egy Vörösmarton, aztán ismét Zomborban, majd Vörösmarton – mind a négy esetben fél órám volt az útra, és fél óra maradt a szertartásra. Amikor 1992-ben bevezették ezeken a településeken a kötelező iskolai hitoktatást, pedig se pap, se hitoktató nem volt hozzá, magamra vállaltam a hittanórákat is. Erősen ragaszkodtak a hitükhöz a drávaszögi emberek, fontos volt nekik, hogy a templomukban megszólaljon a harang, és Isten küldöttjeként fogadták a papot. Szívmelengető dolog, hogy a papi hivatást választotta egy, a háború idején született vörösmarti fiatal, Almási Róbert, akit én kereszteltem.
Azok is rendkívüli idők voltak, az utóbbi lassan két év is az. Mi a mostani járvány tanítása?
Jobban oda kell figyelnünk egymásra. Nekem az a benyomásom, hogy a kényszerű távolságtartás miatt jobban megbecsüljük egymást, könnyebben vállalunk lelki közösséget embertársainkkal, tisztelettudóbbak, emberségesebbek lettünk a nagy veszteségek idején. Sokan nem vették komolyan a helyzetet, és sokan még ma is felelőtlenül viselkednek, de Isten elvárása az, hogy védjük meg magunkat és másokat is.
Könyvet fordít, előadást tart, gasztrorendezvényeken zsűrizik. Mi foglalkoztatja még a hivatásán túl, mivel tud kikapcsolódni?
Szeretem a jó társaságot és a vidám embereket. A horgászat a hobbim, és maguk közé fogadtak a vadászok is – ezek nem éppen papi tevékenységek, de segítenek elengedni olykor a mindennapok terheit.
Ha kilép a templomból, milyennek látja a világot?
Bár sok rosszat lehet látni, én nagyon tudok örülni még a legkisebb apróságoknak is: a tisztelet, az előzékenység, a figyelmesség, a segítőkészség hétköznapi megnyilvánulásai minden alkalommal arról biztosítanak, hogy ott van az emberben az Isten adta jóság.
A karácsony ünnepe talán az egyetlen, amely hívőt és nem hívőt egyaránt megérint. Mi hozza őket össze?
Isten gyermekének a születését ünnepeljük, és Isten közeledése az emberhez mindenkit megérint – még azokat is, akik nem hívők, hiszen Isten hozzájuk is szól, és rájuk is számít. A keresztény, hívő ember mindig örül annak, ha Krisztust ünnepelheti, ha vele találkozhat, a nem hívő pedig ilyenkor megélheti nemcsak Isten jóságát, hanem az emberek jóságát és szeretetét is. Krisztussal előbb-utóbb minden ember találkozik, ez elkerülhetetlen.
Hogyan ünnepli Ön a karácsonyt, kivel tölti az ünnepet?
Amíg Zomborban voltam, többen voltunk a házban, és amikor Óbecsére kerültem, akkor közel másfél évtizedig itt is éltek velem tisztelendő nővérek. Ezekben az években közösen, hagyományos módon ünnepeltünk, úgy, ahogy a családokban szokás: szenteste közös vacsorával, ajándékozással, fenyőfával. Amióta egyedül vagyok a plébánián, ez a közösségi élmény nincs meg, helyette karácsony napján híveket, vendégeket, más felekezeti papokat látok vendégül a plébánián, akikkel szívélyesen elbeszélgetünk. Karácsony napján a családomhoz megyek – amíg a szüleim éltek, addig a szülői házba jártam vissza, amióta nincsenek velem, azóta a nővéreimmel töltöm az ünnepeket Verbászon, illetve Kucorán.
Karácsony ünnepén a szokásosnál jóval többen hallgatnak misét
