Amikor megkérdezték Michel Foucault-t, a kiváló francia teoretikust, aki még a szexualitás történetét is politikai szempontból írta meg, hogy miért érdekli annyira a politika, visszakérdezett: Miért ne érdekelne? Süket és vak lennék, ha nem mutatnék érdeklődést az iránt, ami minden bizonnyal a legfontosabb az életünkben, ez pedig nem egyéb, mint a társadalom, amelyben élünk, a gazdasági viszonyok, amelyek működtetik ezt a társadalmat, az uralmi forma, a rangsor, ami meghatározza magatartásunkat, és kijelöli, hogy mit szabad nekünk, és mit nem szabad. A francia filozófus szerint életünk lényegét a társadalom politikai struktúrája és működése teszi, azaz nem mi alkotjuk meg azt.
Én ugyan nem értek vele egyet, mert szerintem az isteni dolgok – amelyek megünneplésére, vagy ha nem is ünneplésére, a megélésére és átérzésére advent idején készülődünk – messze fontosabbak, ügyetlenül fogalmazva: érdekesebbek. Vannak egyetemes, örök értékek, és ebben az isteni dimenzióban, ahogy az a Bibliában írva vagyon, valóban az elsőkből lesznek az utolsók, az utolsókból pedig az elsők. Ezek a dolgok függetlenek a gazdasági, politikai formációktól, attól is, hogy milyen neműek, milyen nemzetiségűek és mennyi idősek vagyunk. A vityebszki szegény zsidók, akiket Marc Chagall lefestett, közelebb vannak Istenhez, mint a gazdag püspökök és helynökeik, mint a királyok és a népbiztosok. Be kell azonban látnom, hogy ezzel a mondattal azonnal visszazuhantam politikai síkra. Mert miért is voltak ők olyan szegények és kiszolgáltatottak?
Továbbá Foucault azt mondja, hogy akit nem érdekel a politika, pont azt az embert kellene megkérdezni: ugyan miért nem érdekli? Hiszen az élete múlik rajta: a nyugdíja, a munkahelye, a fizetése, a jólléte és a jóléte, a közérzete. A gyerekei előmenetele. Elnyomó társadalomban, ahogy Illyés Gyula írta zseniális versében (Egy mondat a zsarnokságról), életünk minden szegletébe beférkőzik az állandó szorongás, az egzisztenciális bizonytalanság fojtogató érzése pedig roncsolja a személyiséget, tönkreteszi a lelket. A zsarnokság bizony ott van az óvodában, a nászi ágyban, tányérban és pohárban, az szól a papból, a parlamenti képviselőből és belőlünk is anélkül, hogy tudnánk: „hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban; / belőled bűzlik, árad, / magad is zsarnokság vagy”.
Az a demokráciának álcázott zsarnokság, amit a mai „elnökök, vezérek” vezényelnek le (hogy Domonkos István Kormányeltörésben című, ugyancsak zseniális verséből is idézzek), nem annyira látványos, mint mikor a nácik vagy a bolsevikok nyíltan kivégeztek embereket, ámde kilóg a lóláb. Mert kemény politika az, amikor Szabadkán, pont Szabadkán, a város szívében óriási szobrot emelnek egy kétes erkölcsű szerb királynak, és kemény politika az, amikor ez ellen nem emeli fel a szavát az a párt, amelyik az itt élő magyarokat hivatott képviselni. Kemény politika az, amikor a hivatalos Magyar Szó nem beszél nyíltan a Vučić elleni szerbiai tüntetésekről és ezek okairól. Kemény politika, amikor az kap emberi jogi díjat, aki épp buzgón tiporja ezeket az emberi jogokat. Kemény politika az, amikor cirill betűk használatára kényszerítenek magyar embereket, és amikor a Vajdaságban a magyar általános iskolások nevét szerbesen írják be a naplóba, meg az is, hogy erről a tényről mindenki hallgat. Hogy egy harmadik zseniális költőt is fölidézzek: Mikor fogják hibátlanul írni a nevemet? – a kérdésre tragikus választ adott József Attila.
Amiként kemény politika az az ártatlan fotó is, amelyen Pásztor István Aleksandar Vučićtyal borozik összeölelkezve – nemsokára Brezsnyev és Honecker híres csókját fogják produkálni. Nem folytatom, mert nem szeretek személyeskedni, de kemény politika a nem is: amikor nem tudhatja meg a polgár, hogy ki(k) igazgatják VM4K-t (Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ), mert a honlapon nem szerepelnek nevek, és az intézmény működése nem transzparens. Igazából az a kemény politika, amiről nem tudunk, mert nem értesülhetünk róla, mert nem kötik az orrunkra, hogy kitől kapják és mire költik a pénzeket, és miért pont arra, egyáltalán: lehet itt kérdezni? Kapunk választ? Nem.
Karácsonykor a szeretetteljes emberi viszonyokat ünnepeljük, és ami feledésbe merült: nemcsak a mi kis családunkat szeretjük ilyenkor, hanem a tágabb családunkat is, a hanyatló emberiséget. És még ebben is van kemény politika, mert ilyen egyetemesség és szabadság csak akkor jöhetne létre a valóságban, ha az egyén nem fogaskerék volna egy gépezetben, ha nem érné sérelem az emberi méltóságát, ha nem lenne passzivitásra szorítva, ha lenne lehetősége kreatívan dolgozni és alkotni, ha még életében hibátlanul írnák le a nevét.
Persze örülni fogunk annak, ha karácsonykor sikerül otthonunkban (ha van) politikamentes teret teremteni magunknak, oázist a békének, a szeretetnek, a reménynek, a hitnek, az isteni dolgoknak és az isteni zenének – csakhogy hamarosan ki kell lépnünk a hepehupás utcára, el kell mennünk a rosszul fizető munkahelyünkre (ha ugyan van), bele kell törődnünk abba, hogy a szeretteink elutaznak külföldre betegápolónak, pincérnőnek, szakácsnak, rakodómunkásnak és takarítónőnek, és hogy a gyerekünk nevét az iskolában szerbül írják, még jó, ha nem cirill betűkkel. „Én nem tudni magyar / élni külföld élet…” És bele kell törődnünk abba is, hogy nem érdekelhet bennünket a politika, mert ezt valakik nem teszik lehetővé számunkra – nincs beleszólásunk –, vagy egyszerűen csak nincs kedvünk megmártózni a szennyes dolgokban.
Valamennyi tisztaság, őszinteség és meleg érzelmek nélkül nem élhetünk, és ha van a szívünkben ebből valamennyi, ha próbálunk emberien gondolkodni, akkor elzárkózunk a politikától. Mert azt olyan karakterek intézik ma, akiknek az elméje tele van hátsó gondolatokkal, és akiknek nem erénye az igazmondás. Hazudnak. Idebent a karácsonyfa, odakint a kemény fagyok. Nyugodtan magunkra csukhatjuk az ajtót, és meggyújthatjuk a gyertyákat, ha tiszta a lelkiismeretünk. Tudjuk, hogy a privilegizáltak rajtunk nyerészkednek. Ez az ünnep azonban kétségbevonhatatlanul a szegényeké, a szerényeké és a fáradtaké.
Marc Chagall: Vityebszk fölött
