Nézzük csak a jugoszláv háborúkat! Elég lesz ennyi is, hiszen bőven képes megmutatni, hogy a nép- és másféle társadalmi csoportok elleni hangulatkeltésből túl sok jó sosem származhat. Nem, az ilyen vagy olyan politikai tőke kovácsolgatása semmiképp sem számít „jónak“. Magyarország miniszterelnöke azonban, úgy tűnik, ezt nem így gondolja.

Hősök és áldozataik

Aki látta, nem feledi. A platóról leparancsolt, vélhetően már a pokol számtalan bugyrán keresztülhurcolt, megalázott tucatnyi férfi tehetetlenül fekszik, arccal a föld felé. A fegyveresek ezt követően egy félreeső mezőre hajtják az utolsó perceiket élő, gépiesen és szögletesen vánszorgó embereket. Hátulról, szinte unottan lövik agyon őket. Egyesével. Ha van brutális, felfoghatatlan és őrületbe kergető bornírtság, ez biztosan az. Két áldozatot még egy kicsit életben hagynak, így ők cipelhetik félre szörnyethalt társaik tetemeit, akiket aztán nem sokkal később ők is követnek a halálba. Az áldozatok boszniai muszlim férfiak, az elkövetőek az ún. Skorpiók szerb félkatonai alakulat tagjai.

Az 1995 júliusában valahol Trnovo környékén készült felvétel nem merül ki ennyiben, hiszen képet kaphatunk arról, ahogyan a derék katonák papi áldást kapnak, de nem maradnak ki az afféle szívnek kedves dolgok sem, hogy miként sütik a nyársra húzott malacot. A háborús „home video” hatása aligha mulandó, egy-egy snitt pedig egész életre szóló okítást nyújt a nézőnek.

A felvétel – az akkor még éppen élő – Slobodan Milošević pere kapcsán bukkant fel 2005-ben, s rázta meg a világ nem közömbös (tehát igencsak szűk körű) részét. Ha minden igaz – még mielőtt megpróbálták volna megsemmisíteni a kópiákat –, a vajdasági Šidben ki-ki hazavihette magával egy helyi VHS-kölcsönzőből. Nyilván nosztalgiából. Vagy csak tanulmányozni szerette volna, hogyan próbálták a hős katonák „integrálni” a muszlimokat?

Mi történt?

Orbán Viktor magyar miniszterelnök a december 21-én tartott kormányinfón egyebek mellett ekképp nyilatkozott: „Mindent megteszek, hogy meggyőzzem Európa nagy vezetőit arról, hogy a Balkán talán távolabb van tőlük, mint Magyarországtól, de az ő biztonságuk szempontjából is kulcskérdés, hogyan kezeljük egy olyan állam biztonságát, amelyben kétmillió muszlim él.” Később Kovács Zoltán kormányszóvivő ezt írta ki a hivatalos Twitter-oldalára: „Boszniával kapcsolatban az a kihívás, hogy hogyan lehet integrálni egy kétmillió muszlimot számláló országot.”

A miniszterelnök feltétlen hívei akár még meg is próbálkozhatnánk némi helyzetmentő magyarázattal, hiszen a sorok nem jelentenek nyílt sisakos uszítást. Ám a két nyilatkozatot a boszniai háború társadalmi terhe és a jelenlegi politikai viszonyok külön, korántsem megnyugtató dimenzióval egészítik ki. Világos, hogy a magyar kormány vezetője biztonsági kockázatot lát a boszniai muszlimokban, súlyosan torzítva ezzel a permanens boszniai válság valódi társadalmi természetét. Akit érdekelt az eset visszhangja, az bizonyára meggyőződött a boszniai muszlim közösség egyöntetű és azonnali felháborodásán – amelyet egyébként a más ügyekben oly harcias magyar kormány gyakorlatilag válasz nélkül hagyott.

Teljes kudarc

Tekintsünk el attól, hogy a megjegyzéssel Orbán Viktor kéretlenül is rákacsintott újdonsült barátjára, az elképesztő játszmákkal élő Milorad Dodikra, akivel épp az elmúlt hónapokban húzza szorosabbra az eurómilliókban is mérhető partneri kapcsolatot. Ezenkívül pedig csak említsük meg futólag azt a muszlimellenességet, amit a Fidesz előszeretettel használ hangulatkeltésre – elsősorban a menekültek kapcsán.

Összpontosítsunk most az egyszerre regionális és egyetemes tétekre. Első körben arra, hogy – jelen esetben a magyar miniszterelnök – megtanult-e bármit is az olyan vérontásokból és utózöngéikből, mint amilyenek a (Magyarország közvetlen közelében zajló) jugoszláv háborúk voltak? Második nekifutásra pedig azt kellene megvizsgálni, a tanultak alapján fel tud-e nőni a feladathoz, ami az etnikai/nemzeti konfliktusok bölcs, deeszkaláló kezelését illeti?

Gyorsan elintézhetnénk a két kérdést egy „ezek szerint nem sok mindent”, illetve egy „nem” válasszal. Ám ne tegyük. Már csak azért sem, mert a szemlélőnek igenis kiadósan ki kell csodálkoznia magát azon, ahogy a magyar miniszterelnök viselkedik. Hangsúlyozzuk: nem azért, mert „Fidesz”, „nemzeti oldal” vagy mert „Orbán Viktor”. Hanem a történelem serpenyői miatt – azért, hogy a mögöttünk hagyott véráztatta európai század után hogy képes egy vezető európai politikus úgy kétértelműen nyilatkozni, hogy az valójában mégis egyértelmű.

Persze a posztjugoszláv traumákat illetően senki sincs könnyű a helyzetben. Nem is lesz. Hogy a Srebrenicában legyilkolt ezrek nagyjából beleégtek a kiművelt európai világ agysejtjeibe, az bírhat használati értékkel, ám ahogyan Belgrád és Banja Luka hol rejtettebben, hol teljesen nyíltan a saját nótáját fújja, úgy nyugatabbra (és északabbra) is rendkívül súlyos tehertételt jelent a szerb oldal igazolható sérelmeinek és belső problémáinak ignorálása. Szívszorítóan partvonalra vannak szorulva azok a mindennapokból, a tudományos vagy a civil szférából jövő egyének és csoportok, aki empatikus és teljességre törekvő keretben próbálják megérteni és ezen keresztül oldani a megtörtént tragédiát. Nem sok remény van arra, hogy belátható időn belül létrejön egy olyan tér, ahol érintettek és kívülállók jóindulattól és együttérzéstől vezérelve, a dolgokat pontosan megnevezve, a türelmetlen etnikai-nemzeti kategorizálást elhagyva beszélhetnek a jugoszláv tragédiáról.

A helyzet tehát igencsak paradox: a jugoszláv háborúk egyik legfontosabb és bestiális „motorja” a világot fehérre és feketére szétosztó etnikai-nemzeti alapú gyűlölet volt, mégis, csakis ezen a természete szerint primitív osztályozáson túllépve remélhetünk – majd egyszer, talán – megnyugvást és megbékélést. Az isten szerelmére is, nem szabad „kacsintgatós”, homályosságában is egyértelmű kijelentésekkel játszadozni. „Szerbezni”, „muszlimozni”, „horvátozni” vagy „albánozni” annyit tesz, hogy erre nem vagyunk képesek, helyette egy primitív és könnyed út mellett döntöttünk. Egyenesen vészjósló, hogy a magyar kormányfő rezzenéstelenül mondta ki azt, amit kimondott – s ha hozzácsapjuk, hogy az ellenzék egy-egy szegmensétől sem idegen a csoportalapú uszítás, úgy szomorúan konstatálhatjuk, hogy a térség több államához hasonlóan hosszú mentális út vár még Magyarországra.

A jegyzet nyomtatott változata a Családi Kör 2022. január 13-ai számában jelent meg.

Milorad Dodik és Orbán Viktor (Fotó: Archív)