Hűvösödik, itt az alkony,
hajnal óta folyton talpon,
egy kis csapat vánszorog,
ahogy halad Betlehembe,
sivatagi naplemente
bíbor fénye rácsorog.
Fölsejlik a város tornya,
ők csak mennek bandukolva:
csacsi, József, Mária.
A kismama megpihenne,
mert nehéz már áldott terhe,
szíve alatt magzata.
Megérkeznek elpilledve
népszámláló Betlehembe,
hol hatalmas nép zsibong,
szállást keresve kopogtatnak,
ám bezárul ajtó, ablak.
– Légy türelmes, férfigond
rátalálni – mondja József –,
kijjebb talán akad jó hely,
innen elűz száz torok. –
Eltörődött kis szamárra
újra felül Máriája,
s mennek, hol a pásztorok
istállója feketéllik.
Kisvártatva el is érik,
bár a csacsi andalog.
Ott jászolban vetnek ágyat,
Szűz Mária belebágyad,
s muzsikálnak angyalok.
A pásztorok kinn a pusztán
nyájuk mellett hallják tisztán,
szól az égi híradás:
Ébredj, örvendj, pásztor népe,
menny öléből épp most lép le
közétek a Messiás!
Megszületett a kisgyermek,
kit a földre Isten rendelt,
szülőhelyén juh, ökör,
megérkezett szent malaszttal,
jászolában megvigasztal,
napsugárként tündököl.
A pásztorok égi jelre
indulnak a szálláshelyre,
de nem lelik útjukat,
ég sötétjén gyémántcsillag
ekkor kéklő szikrát villant,
ösvényt nekik úgy mutat.
Mint kit vágyak delejeznek,
nagy sietve megerednek,
a szívükben áhítat.
Fönt a csillag ragyogása,
bennük e fény földi mása
minden élőt átitat.
Álmélkodva összenéznek,
amit látnak, nem igézet,
s diadalmas szép zene –
mert valóban, semmi kétség,
földre szállt a Jóreménység –
mintha bennük zengene.
Közelében álldogálnak
az újszülött jászolának,
szemük a hó vánkoson.
Jézus alszik, menni kéne,
két kis angyal álmát féltve
az istállón átoson.
