Marozsán Erika 1972-ben született Újfehértón, hatévesen zongorázni tanult, ezt követően a Magyar Táncművészeti Főiskola növendéke volt. Tizenhét évesen debütált a Béketárgyalás, avagy az évszázad csütörtökig tart című magyar filmben, majd 1991-ben felvették a budapesti Színház és Filmművészeti Főiskolára, Horvai István és Kapás Dezső osztályába. Később 1995-től az Új Színházban játszott, majd 1999-ben forgatta az egyik legismertebb filmjét, a Szomorú vasárnap című, Seress Rezső életét feldolgozó német játékfilmet, amely hatalmas sikert aratott. 2000-ben szerepelt a One day crossing című Oscar-díjas magyar-amerikai rövidfilmben, majd Amerikába költözött. A Centrál Színházban sikerrel játszotta a Kabaré főszerepét, Sally Bowlest, de láthattuk a Terápia című sorozatban is. Az éneklés nagy szenvedélye, első lemeze 2006-ban jelent meg, Szakíts, ha tudsz címmel. Több, mint húsz magyar játékfilmben szerepelt. Egy kislány, Sára Jolán édesanyja.

 

– Mikor ment ki Amerikába?
– Az Oscar díj Los Angeles-i átadására, 2oo1-ben. A határőr viccelődött velem, hogy nem is találhattam volna jobb alkalmat arra, hogy betegyem az országba a lábamat. Akkor még nem gondoltam, hogy valójában egy nagyon hosszú úton indultam el a tengerentúlon, mégis ez történt, hiszen ma már New Yorkban élek.

– Milyen ott egy átlagos hétköznapja?
– A munkáim nagy része most is Európához köt. New Yorkban elsősorban az anyai teendőimet látom el, készülök a filmszerepeimre, kreatív munkát végzek a kollégáimmal, akikkel zenét írunk, valamint gyerekeket tanítok balettre és kreatív mozgásművészetre, ugyanis a Balettintézetben szereztem meg az első diplomámat.

– Nem volt idegenség-érzése?
– New Yorkról azt mondják, „az nem Amerika, az New York”. Ezt én is tanúsíthatom, mert kozmopolita, befogadó város, nagyon felszabadító ott élni.

Marozsán Erika (Kleb Attila felvételei)

– Mennyire ragaszkodik a múlthoz?
– Próbálok tudatosan előre nézni és nem a múltban élni, ha a szakmai életemre gondolok, nem szeretem például a régi filmjeimet nézegetni. A bemutatóval le is zárom a viszonyomat a szerepeimmel. De egyébként a múlt nagyon érdekel, vagyis az emlékeim, a történetek tolmácsolása. Izgat a szüleim, nagyszüleim múltja, a misztikába vesző idő.

– Amikor a Szomorú vasárnap című filmet forgatta, akkor mennyire érezte közelinek azt a történelmi időszakot, amelyben játszódott?
– A második világháború az egyik legmegfejthetetlenebb, legfelfoghatatlanabb korszaka az emberiségnek. Talán azért is próbáljuk újra és újra tolmácsolni, értelmezni, mert már vannak fotografikus, filmes emlékeink, az első szemmel látható bizonyítékaink arról, hogy mi történhetett akkor. De sajnos mégsem elrettentő példa, mert az emberiség úgy látszik, nem tanul semmiből. Szerettem azt a filmet csinálni. Izgalmas volt.

– Joachim Król és az Ön párosa az egyik legelemibb, legérzelmesebb, amit az utóbbi években filmen láttam. Honnan, miből építkeztek?
– Joachimmal nagyon élvezetes volt együtt dolgozni, bárcsak összesodorna az élet bennünket újra a filmvásznon. Nagyon szerettük és tiszteltük egymást. Akkoriban Joachimnak sorra bombasikerű filmjei jöttek ki mozikban, elképesztően sikeres volt Németországban, ujjongtak az emberek, szerintem felüdülés volt neki, hogy Magyarországon nem vette körül ez a hisztéria, így felszabadultan tudott játszani, élni a filmvásznon. Izzott a levegő körülöttünk.

– Mitől működőképes egy kapcsolat?
– Hű, ez egy jó kérdés. A kezdeti fellángolás érthető, a hosszú kapcsolat már trükkösebb, mert idővel hullámzóvá válik. Mindenesetre, ha újra és újra beindul az érzelem, vagy megmarad, az elég elképesztő dolog.

– És mitől nem?
– A harmónia – legyen az esztétikai érzék, vagy gondolati hasonlóság, életcélbeli dinamika, vagy a másik illata, kémiája – nagyon fontos. Ha valakinek például más az ízlése, mint az enyém, akkor bennem biztosan nem tud semmi elindulni. Mivel változunk életünk során, nem lehetünk biztosak benne, és csak reménykedni tudunk, hogy a másik tíz évvel későbbi énje is tetszeni fog.

– A környezete véleménye és esetleges negatív kritikája mennyiben érdekli?
– A húszas éveimben mindenkinek szerettem volna megfelelni. Ez sok energiát elvisz felesleges aggodalmakra. Ma már talán kevesebbet szorongok.

– Sértődékeny?
– Igyekszem nem az lenni, az értelem az érzelemre nagy erőkkel képes hatni, hát ezt gyakorlom.

– Ön közvetlen embernek tűnik. Hogyan jön ki azokkal, akik zárkózottabbak, megközelíthetetlenebbek?
– Én is alapvetően zárkózott vagyok. Rengeteg haverom van, és nagyon kevés bizalmas barátom. Ritkán tudok megnyílni, őszintén szeretni valakit. Ha pedig ekkor csalódás ér, az túlságosan nagy sebet ejt. Munkában is ilyen vagyok.

– Amikor Sárival, a lányával hazalátogatnak Budapestre, hol sétálnak a legszívesebben? A város mely részéhez kötődik leginkább?
– Az Andrássy úton lakunk. Szeretem a belvárost, főleg a Ligethez közel eső kis utcácskákat. Ott érzem az idő szelét, elképzelem, ahogy konflisokkal jártak a hölgyek és kiváltságos gavallérok. Ráadásul én az Operaházban nőttem fel, ezért otthon vagyok a környéken.

– Milyen jövőt képzel el neki?
– Szerintem Sári a sok utazás miatt vagy nagyvárosi vándorlélek lesz, vagy elege lesz ebből a cirkuszból, ami bennünket körülvesz a többlaki életmódunk miatt, és elköltözik falura.

– Régen, a délszláv háború idején gyakran ellátogatott Szabadkára az akkori élettársához. A szerb underground zenei és színházi kultúrát is megismerte, többek között a legendás Ekatarina velika zenekar zenéjét, vagy a szabadkai KPGT és AIOWA társulat munkásságát. Mennyire formálta az ízlését, egyéniségét ez akkor, huszonévesen?
– Szabadka az egyik legizgalmasabb város. Két nagy meghatározó szerelem is odaköt. Nagyon romantikus és érzelemdús korszakomat éltem abban a városban, azokon az utcákon. Az ízlésem, énfejlődésem legalább felét annak a vidéknek köszönhetem. De nemcsak az ott megismert emberek, hanem az irodalom, a költészet és a zene miatt is. A háború borzalmai még inkább összekötöttek az ottani ismerőseimmel.

– Az osztályvezető tanáraival, Horvai Istvánnal és Kapás Dezsővel kapcsolatban mi volt a legmeghatározóbb élménye?
– Rettegtem tőlük és imádtam őket. Köszönöm a sorsnak, hogy két ilyen mesterem volt. Szép lassan csepegtették belénk az életet, az életre ismerést.

– Nemrég volt az osztálytalálkozójuk, amin Ön nem tudott részt venni, viszont van egy folyamatban levő filmes projektjük, az Osztálytalálkozó, avagy a Zártosztály. Erre hogyan került sor, kitől származott az ötlet?
– Az egyik osztálytársunktól, Ujvári Csabától. Egy nagy, nosztalgikus múltbanézés lesz az egész. Én nem voltam ott aznap, amikor együtt forgatott az osztály, mert épp filmeztem, de azért még így is részese vagyok a projektnek. Sokat nevetünk közben.

– Rengeteg „arca”, szerepszemélyisége volt, hogyan tud integritást és nyugalmat teremteni az életében, önmagában?
– Nem nagyon tudok. A szerepek viszont kitűnő ventilálásként szolgálnak az elviselhetetlen érzelmek kezelésére az életben.

– Ha választhatna, milyen szerepet játszana el most azonnal?
– Forgatnék egy olasz újhullámos fekete-fehér filmet, aminek mondjuk Nagy József lenne a rendezője, én pedig Mamma Rómát játszanám.

– Márciusban volt legújabb, Nem dobban a szív című lemezének a bemutató koncertje az Uránia Nemzeti Filmszínházban. Az albumon a dalszövegek társszerzőjeként közreműködött Novák Péter, Lackfi János, Szabó T. Anna, Jónás Tamás…
– A dalok zeneszerzője Födő Sándor Fodo, aki több hangszeren is játszik. Imádom a lemezt, óriási érzelmi utazásban lesz része annak, aki végighallgatja a dalokat. Nekem a színpadi éneklés az egyik legkatartikusabb élményem. Koncertezni hátborzongatóan jó érzés. Remélem, hamarosan Szabadkára is jövünk majd.

– Minek kellene megváltoznia ahhoz, hogy ne piszkálódjunk, veszekedjünk szinte mindenen, nemcsak Magyarországon és a politikai színtéren, hanem mindenhol, minden értelemben, és hogy ne akarjunk folyton szebbet, többet, jobbat, mint amilyen a másiknak van?
– Kellő távolságból nézve a skandinávok vagy az izlandiak mintha tudnának erről valamit. Lehet, hogy velük kéne többet barátkozni, és eltanulni tőlük, hogyan legyünk béketűrőek, alázatosak és szorgalmasak.