A politika? A helyi vezetők? A csillagok állása? Lehetséges-e egyáltalán jól felmérnünk, hol áll egy adott kisebbség, s hogy mire van szüksége ahhoz, hogy továbblépjen.

Figyelemreméltó írást közölt június 12-én személyes blogján Bozóki Antal torontáltordai ügyvéd „Nyílt levél a Vajdasági Magyar Szövetség Elnökségéhez és a Magyar Nemzeti Tanács Végrehajtó Bizottságához“ címmel. Az írásban nem kevés indulat van. Bozóki többnyire valóságszagú kontúrokkal festi meg Torda képét (ahova a házasságomnak köszönhetően engem is fűznek rokoni és személyes szálak), pontosabban annak hanyatlását az elmúlt 40 évben. Legalábbis nehéz lenne bármit jót is sejteni a 70-80 százalékos népességcsökkenés mögött. A jövőbeli ív világos: 20-30 év múlva már csak egy tanyaegyüttes vagy szellemfalu képét látja kirajzolódni.

Gondhalmaz

Ám melyek a legsúlyosabb okok a bejegyzés szerzője szerint? „A meglátásom szerint az alapvető gondot az jelenti, hogy a Helyi Közösség Tanácsa nem működik, illetve nem úgy működik, ahogy kellene. Még csak azt sem érezni, hogy ez a bizonyos tanács egyáltalán lenne/létezne“ – boncolgatja Bozóki, aki ezt követően egészen lesújtó, s minden jel szerint pontos képet fest a Dobai János (VMSZ) által vezetett intézményről. Úgyszólván semmi sem működik kellő vitalitással az önkormányzatban, amely ilyenformán hű mása is a leépülő településnek. 

A súlyos gondok között a kisebbségi jogokat is említi: „Torda ékes példa arra, hogy nem elegendők a nemzeti kisebbségi jogokat biztosító törvények, jogszabályok, ha nincsen aki azok gyakorlati alkalmazását kövesse, számon kérje.“

Figyelemreméltó az a szintén nyugtázható meglátása is, miszerint a vajdasági magyar sajtó képviselői „Tordáról rendre csak a különböző ünnepi események/rendezvények, a VMSZ és az MNT vezető tisztségviselőinek látogatásáról írnak. Pontosabban, valótlan/megtévesztő/rózsaszín képet mutatnak országnak, világnak a falu helyzetéről, miközben az életkörülmények egyre rosszabbodnak.“ Hozzáteszi azt is, miszerint emiatt nem értesül a nyilvánosság arról, hogy Torda – egyáltalán nem egyedüliként – olyan falu, ahol valójában már a közigazgatás sem működik.

Másfelől érint néhány olyan jelenséget, amelyek mélyebb boncolgatást igényelnének. Ide tartozik az, hogy Tordán egyetlen üzem sem működik, s nem történtek gazdasági-termelési befektetések – ami pedig volt, az lepusztult vagy leépítették. Ide tartoznak még az iskola gondjai is.

Szemponthiány

Miért kell ilyen hosszan foglalkozni a Bozóki-bloggal? Azért, mert szerintem tünetértékű szemléletről beszélhetünk, amelynek megvannak a maga vakfoltjai. A lefestett közállapotok kapcsán sokan – így e sorok írója is – a regnáló vajdasági magyar monolit hatalmi tömb felelősségét szokták hangoztatni. Ennek ezer és egy valós oka van. A rendkívül buta, de egyben rámenős, sokszor brutális, közben viszont gyakran az ürességtől tátongó hatalomérvényesítési gyakorlatokat aligha kell az újságolvasóknak bemutatni. Az elmúlt hét esztendőben gyakorlatilag nem maradt semmi a VMSZ hatalmi boszorkánykonyhájában, ami ne lett volna a nevén nevezve. Teljesen világos, hogy az esetleges érdemeik mellett a paravánok mögött zajló társadalmi leépülés első felelősei között kell őket felszólítani.

Ám elegendő-e mindez? Bozóki Antal nyilván jogászi vénája miatt is rendre fontosnak tartja a kisebbségi jogok terepét. Ezt a változót sem lehet kivenni a képletből, ahogy a jogok és azok betartása terén jelzett hiányt sem. A helyi önkormányzatiság anomáliáit sem.

Az írás viszont éphhogy csak karcolja a gazdasági, s az emögött sejtetett társadalmi viszonyokat, azok történeti beágyazottságát. A leglényegesebb dolog márpedig ez volna. Torda, s bármelyik leszakadó vajdasági, szerbiai kisebb-nagyobb falu tölcsérként gyűjti egybe a magunk mögött hagyott évtizedek sarát. A tíz éven át háborúktól tépett szerbiai társadalmat, amelynek amennyire ígéretes módon nyújtott kapaszkodókat a jugoszláv önigazgatás kísérletei, annyival zuhant nagyobbat a semmibe. A bugyuta és körmönfont autoriter hatalmi gyakorlatokat, s az önmagából kifordult politikai kultúrát. A félperiférikus lét teljes nehezékét a globális kapitalizmus nyílt és rejtett törvényeivel övezetten. S ha már félperiféria: Giovanni Arrighi nagy szociológiai összegzéseiből meglehetősen jól kivehető, hogy a világgazdasági hierarchiában nem igazán lehet nagyon felfele, vagy nagyon lefele mozogni – vagy ha igen, az inkább a szabályt erősítő kivétel. Magyarán: Szerbia (s e helyre most több más környékbeli ország is könnyedén besorolható) jelenlegi társadalmi és gazdasági állapotát tekintve nagyjából rögzített helyzetben van. Pont ott tart, ahol tartania kell, s nem várható el tőle ennél több. Ilyen téren széteső tordai régi postaépület, s mondjuk a kelet-szerbiai egykori iskolák közepéből kinövő ecetfacsoportok között egyeneságú rokonság állapítható meg.

A mind mélyebb és mélyebb megértésért kiáltó felsorolás még hosszan folytatható, ám ezen a ponton leállhatunk. Többek között azért, mert innen nézve egy pártocska túlhatalma, s kádereinek impotenciája nem más, mint heveny tünet, vagy eszköz a körülmények kezében. Joggal kérdezhető ilyenkor, hogy akkor mi értelme az egész „teljességre törekvő“ megértésnek? Látszólag nem sok. Ám a reménytelenség érzete mellett eszünkbe juthat az is, hogy nincs mitől félnünk, nincs mit vesztenünk.