Van egy probléma, amely évek óta fékezi Szerbia fejlődését, ez pedig Koszovó kérdése, ezért erről széleskörű társadalmi párbeszédre van szükség, amelynek keretében mindenki elmondhatja a véleményét, hogy konszenzus alakuljon ki a témában. Ezt Aleksandar Vučić államfő nyilatkozta, aki szerint az állam álláspontjának kialakításába szeretne bekapcsolni mindenkit: politikusokat, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémiát, a pravoszláv egyházat és a polgárokat is.
Mindezek alapján elsőre úgy tűnt, Vučić az államfői székbe ülve, valóban minden szerbiai polgár elnökeként kíván viselkedni, félreteszi a korábbi agresszív, mindenhol ellenséget kereső, még az újságírókat is idegen bérencnek feltüntető hozzáállását és egy fontos kérdésben valóban mindenki fölé emelkedve, bölcs államférfiként viselkedik majd. Csak hát ez a nyilatkozat folytatódott is, az ellenzéki politikusokkal kapcsolatban, akikkel egy asztalhoz szeretne ülni, azt mondta, beszélget velük, habár ők a politikához nem nagyon értenek. Szerinte az ellenzékiek az elmúlt 15 évben semmi okosat nem találtak ki, de hátha Koszovó ügyében van valami ötletük.
Egy ilyen meghívást követően borítékolható volt az ellenzékiek reakciója hiszen, ha bennünket hív meg valaki mondjuk az esküvőjére azzal, hogy gyere el, habár tudom, hogy este nyolcra holtrészeg leszel, kötözködni fogsz a többi vendéggel, a menyasszonnyal meg kikezdesz, akkor nyilván távol maradunk. Legalábbis a többség, mert ugye van, aki büszkén vállalja, hogy ő így mulat. Mint ahogy az államfői meghívás esetében is volt olyan ellenzéki, aki közölte, hogy ha már hívták, elmegy és megmondja, mit gondol az egész konzultációról. Így például Boško Obradović a Dveri elnöke azért megy el Vučićhoz, hogy közölje vele, nemzetáruló, ugyanis Koszovó függetlenségét már régen elismerték azzal, hogy Szerbia és Koszovó között határátkelők működnek, felszámolták a szerb intézményeket és aláírták a brüsszeli megállapodást. A Szerbiai Demokrata Párt szintén kész eleget tenni a meghívásnak, azzal, hogy ők egy csomagban az ország uniós integrációjának megszakításáról is tárgyalnának. Vojislav Šešelj a maga egyszerű stílusában őrültségnek nevezte a konzultációkat, szerinte meg kell szakítani a tárgyalásokat Pristinával és Oroszországot segítségül hívni.
Az ellenzék másik része jelezte, nem tesz eleget a kedves meghívásnak, mert Vučić saját felelősségét tolná rá másokra. Branislav Lečić a DP alelnöke szerint a meghívás lényege, hogy nem veszlek ugyan benneteket semmibe, de most mégis szükség lenne rátok. Saša Janković szerint Vučić a teljes hatalmat megszerezte az országban, most mégis gyáva módon a nép mögé bújna.
A téma érdekesebb része azonban mégiscsak az, hogy pontosan mit is szeretne Vučić elérni ezzel a kezdeményezéssel, főleg, miután úgy terjesztette azt be, hogy nagyjából tudni lehet, hogy csak azok vesznek részt ebben a konzultációban, akik valójában csak jóváhagyják az államfő elképzeléseit. Láttunk már ilyet, legutóbb az MNT által szervezett, a vajdasági magyar felsőoktatás jövőjéről szóló tanácskozásra „felejtették el” meghívni a doktorandusz szervezet képviselőit, akiknek nyilván ötleteik lettek volna, amelyek esetleg nem illettek volna bele a kitalált koncepcióba.
Na de térjünk vissza Koszovóhoz és Vučićhoz. Szóval, nagyjából előre lehet tudni, hogy a nagy nemzeti konzultáció vége az lesz, hogy mindenki, aki azon részt vesz, azon az állásponton lesz, amit az államfő képvisel, ő ugyanis már előre jelezte, hogy van megoldási javaslata. Aki pedig mégsem támogatja azt, arra rá lehet sütni, hogy a múltban él, nem szereti eléggé Szerbiát, nincsenek ötletei vagy éppenséggel azt, hogy az ő idejében keletkezett a probléma. Mert Vučić például arról is beszélt, hogy a demokratákat és Tadićot komoly felelősség terheli a koszovói probléma miatt, mert az ő uralmuk alatt lett a tartomány független. Arról már nem beszél, hogy 1998-ban és 1999-ben, amikor a legnagyobb vérontás zajlott és végül a NATO beavatkozott, akkor pedig speciel ő is miniszter volt.
Azt már most is tudni lehet, hogy eddig a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia és a pravoszláv egyház mondott igent a meghívásra, akiknek az álláspontját jól ismerhetjük. Az akadémia jegyezte 1986-ban a hírhedt memorandumot, amely valójában a délszláv háború forgatókönyve volt, az egyház számos tagja pedig felszentelte a háborúba induló szabadcsapatok tagjait és hát jelenlegi álláspontjuk is ismeretes az ország kelet-nyugati orientációja és a koszovói kérdés kapcsán is. Ennek alapján nagyjából sejteni lehet a „társadalmi konszenzus” eredményét is, hiszen Vučić nyilvánvalóan nem fog szembemenni két ilyen befolyásos intézmény álláspontjával és nem tesz lépéseket a koszovói realitás elismerése irányába. Sokkal inkább lehet arra számítani, hogy az államfő a konzultációban részt vevő egyéneket és intézményeket paravánként használja majd Brüsszel irányába, mondván, nem mehet szembe a társadalmi közhangulattal. Ami ugye valójában nem is társadalmi közhangulat, hiszen várhatóan eléggé szelektív lesz a részvevők köre, de hát ilyen apróságokra nem adunk. Ha a külföld felé az államvezetés azt kommunikálja, hogy széleskörű párbeszéd volt, amelynek során konszenzus alakult ki abban a kérdésben, hogy nem adjuk Koszovót, minden albánt szerbesítünk, az alkotmányba meg még nagyobb betűkkel beírjuk ezt, akkor például az EU nem fogja elemezgetni a részvevők álláspontját.
A történet lényege pedig az, hogy egy ilyen konzultáció semmit se oldana meg, akkor se, ha őszinte és valóban reprezentatív lenne. Hiszen, egy dolog az, hogy egy belgrádi tanácsteremben mit gondolnak a kérdés rendezéséről olyan politikusok, akik többsége valószínűleg soha nem járt Koszovón, egy teljesen másik pedig a terepen uralkodó helyzet. A koszovói helyzetet a jelenlegi politikai elit se akarja megoldani, mert az kiváló alibiként szolgál például arra, hogy ne kelljen más problémákkal foglalkozni. Olyan ez mint, a férj, aki ahelyett, hogy a lakásban elvégezné a kisebb javításokat, helyette mindig levonul a garázsba a régóta nem működő autót javítani, amely ennek ellenére folyamatosan ugyanolyan rossz állapotban van, de eladni ugye nem lehet, mert ez a család járműve, még ha nem is megy.
Az írás a Családi Kör nyomtatott kiadásában jelent meg. Vásárolja, olvassa és fizessen elő a Családi Körre!
(Illusztráció: Corax)
