Jeruzsálem lázban lüktet,
templomtere szótól hangos.
Mi készül itt, talán ünnep?
Ki víg, kit meg bánat mardos.
Sereg ember, mint az árvíz
hullámzik a szent városban,
sok közülük csodát lát, hisz,
kedve ébred, majd ellobban:
megjelent-e, kit megöltek?
Ő volt vajon, vagy csak szellem?
Látszott rajta az az öt seb.
Mi szólhat e tények ellen?
A tizenegy apostolnak
szíve szorong Jézus nélkül,
tompult aggyal elborongnak,
ám figyelmük felélénkül,
mert láng gyullad. Nézik hosszan,
félénkségük felszívódik:
lám, velük van jóban-rosszban
szent Lelkével, s újra hódít.
Képességet ad nyelvüknek,
oldódjon a görcs, a kétség,
a seregnyi összegyűltet,
hogy mindnyájan meg is értsék,
meggyőzniük őnekik kell,
mondván: Jézus él, feltámadt!
Aki jóra hajlik hittel,
arra fénylő Lelke árad.
Magányukból ki is lépnek,
s bátorsággal vértezetten
beszélnek a hadnyi népnek,
de már mind a tizenketten,
mert általuk szól a Lélek.
S mondják, vallják ihletetten:
– Élek, de már nem én élek,
hanem Jézus él énbennem.
Némely ember hisz, más legyint:
– Szemfényvesztés? Vagy mi történt,
hogy mit szavuk lelkünkre hint,
befogadjuk nyomban önként?
Titkok fátylát föllebbentik,
ámde milyen nyelven szólnak,
hogy talán még ki sem ejtik,
értjük magvát minden szónak? –
Így foszlik szét sok-sok kétely,
s ingatag bár, gyönge, gyatra,
ajkán Jézus szent nevével,
kész a nép a bűntudatra.
Azóta is lankadatlan
sok millió ember zengi,
nem hal el az édes dallam,
tudja s hallja meg mindenki,
hogy a kereszt szent jelére
szárnyal fel az ősi ének,
szép emlékét megidézve
Jeruzsálem ünnepének:
Vérét vette gaz merénylet,
Jézus mégis égi fény lett.
Hitvallói keresztjének,
örvendjetek, keresztények!
