Most, hogy a terrorizmus „visszatért” New Yorkba (a keddi támadás volt a leghalálosabb 2001. szeptember 11-e óta), az amerikai elnök is visszatért jólismert magatartásához: tehetetlen dühvel csapkod maga körül, alaptalanul támadva és pocskondiázva mindent és mindenkit, ami és aki az útjában áll. Miután az 58+1 halálos áldozatot és 546 sebesültet követelő Las Vegas-i tömeggyilkosság után első üzenete az volt, hogy „nem kell elpolitizálni a történteket” és feleségével együtt a helyszínre sietett „elnök módra viselkedni”, addig a nyolc halálos áldozatot követelő New York-i tragédia után azonnal politikai poénok learatására használta ki a szituációt. Persze most nem egy fehér amerikai ontott golyózáport a tömegbe, hanem Trump nem is egy kedvenc ellenségképének a megtestesítője, egy muzulmán bevándorló szórta a halált.
Az összeesküvéselméleteket lelkesen terjesztő-gerjesztő Donald Trump számára tökéletes időzítéssel történt a nyilvánvalóan Halloweenre beütemezett október 31-ei borzalom, mert éppen előző nap robbant a hír, hogy volt kampányfőnökét, Paul Manafortot, valamint annak helyettesét, Rick Gatest házi őrizetbe vették pénzmosás, hazaárulás és még egy tucat súlyos váddal, amelyekért akár több tíz év börtönbüntetést is kaphatnak. Manafort és Gates ártatlannak vallotta magát, ám Trump választási stábjának egy harmadik, alacsonyabb rangú tagja (akit viszont maga a jelölt nevezett meg elsőként mint „kivételesen jó” külpolitikai tanácsadóját), George Papadopoulos (akit még júliusban letartóztattak) október elején elismerte bűnösségét a Szövetségi Nyomozó Irodának tett hazug vallomása ügyében. Úgy tűnik, ő az első volt Trump-segéd, akit Robert Mueller rendkívüli ügyész csapatának, megdönthetetlen bizonyítékok birtokában, sikerült rávennie az együttműködésre.
Mivel az amerikai politikában az győz, aki a hírciklust uralja, Trump soha nem riadt vissza a legelvetemültebb kijelentésektől sem, csak hogy folyamatosan a nyilvánosság előtt szerepelhessen. Így a New York-i terrortámadást is arra használta fel, hogy – részben már kora reggel a Twitteren, részben pedig komor, dühös arccal a szerdai kabinetülés kezdetén kamerák előtt – nagyokat mondjon. Íme a lista:
Trump először Chuck Schumer New York-i szenátornak ment durván neki, mondván, hogy annak a „gyöngyszeme” volt a változatossági vízumlutri, amelyen keresztül az üzbég elkövető hét évvel ezelőtt letelepedési engedélyt nyert az Egyesült Államokban. Az elnöki aranyköpésben csak az a baj, hogy éppen Schumer demokrata kisebbségi vezető volt az, aki a Barack Obama elnöksége alatt kétpárti összefogással megkísérelt bevándorlási reform keretében beleegyezett a vízumlutri eltörlésébe – ám a republikánus többség azt nem fogadta el. Schumer méltóságteljesen válaszolt, arra kérve az elnököt, hogy foglalkozzon inkább az állam vezetésével, mint valótlanságok terjesztésével.
A kabinetülés előtti tirádájában Trump „tréfának” meg „közröhejnek” nevezte az amerikai igazságszolgáltatást és sokkal gyorsabb meg sokkal szigorúbb büntetéseket követelt, valamint azzal dicsekedett, hogy nemsokára több, mint száz új, neki tetsző konzervatív bírót ültet a szövetségi és fellebbviteli bíróságok padjára – és akkor majd más lesz a helyzet. Ezzel ismét sokak méltóságába taposott bele, hiszen az igazságszolgáltatás emberei rendkívül büszkék arra, hogy eddig minden egyes terrorcselekményt felgöngyölítettek és a tettükbe bele nem halt elkövetőket utolérték és megbüntették.
Ezzel együtt a narancssárga lakkozott hajú államfő nyilván úgy érezte, hogy még mindig nem mondott eleget, mert azonnal hozzáfűzte, hogy most pedig kezdődik a kabinetülés, amelyen „nagyon fontos dolgokat fognak megbeszélni”, így például „az ország történetének legnagyobb adócsökkentését”. Ebben a vastagon lelakkozott koponyában minden a legnagyobb és legcsodálatosabb, amihez az ő neve fűződik. Ha az nem felel meg a valóságnak, akkor a valóság vessen magára.
Trump azt is bejelentette, hogy már aznap reggel lépéseket tett a változatossági vízumlutri megszüntetésére (miközben nem tudta kiolvasni a „változatossági” szót, s így egy hasonló hangzású, de nem létező szót mondott helyette), ami „jól hangzik, de nem jó, nem jó, régóta ellene voltunk, ellene vagyok”. Fel kell számolni a „láncbevándorlást” is, mondta, mert „ez az ember – vagy aminek szólítani akarják (Trump később állatnak nevezte az elkövetőt) – másokat is magával hozott”. Sietett hozzátenni, hogy
„már sok törvényjavaslat van a láncbevándorlás leállítására, és nagyon sok jó törvényjavaslat van ott (sic!), de a demokraták megállítottak bennünket, mert obstruálnak. És mert, őszintén, nem akarják azt, ami hazánknak jó.”
Ennek az elnöknek annyira nincs fogalma az amerikai politikáról és történelemről – a jó ízlésről és tisztességről nem is beszélve –, hogy csak úgy odavet valamit, amit abban a pillanatban „ütősnek” érez, s így kerül folyton-folyvást ellentétbe a tényekkel, a valósággal. Az meg különösen elfogadhatatlan sokak számára, hogy tragikus pillanatokban nem egységet próbál kovácsolni, hanem azonnal belerúg politikai ellenfeleibe.
Miután már többször befejezte prédikációját, Trump a távozó újságírók egyikének kérdésére még háromszor megerősítette, hogy ő bizony „meggondolná, ne küldjék-e a New York-i terroristát a guantanamói fogolytáborba”. Ennek az elnöknek mit sem számít, hogy az amerikai törvények értelmében ez teljességgel lehetetlen. Mint ahogy az sem számít, hogy éppen saját pártja akadályozta meg, hogy a Kubában még mindig fogva tartott 41 nem-hadifogoly hadifoglyot amerikai bíróságok elé állítsák.
Szinte lehetetlen egy másik nyilvánosság számára ecsetelni azokat a félrevezető, bizarr vonulatokat, amelyekkel Donald Trump folyamatosan manipulálja az amerikai társadalmat. A terrortámadások differenciálása – annak alapján, hogy fehér amerikai-e az elkövető, vagy éppen muzulmán – csak az egyik vetülete ennek a félelemkeltésre és gyűlöletszításra alapozó politikának, amelyet már a Republikánus Pártból is egyre többen tartanak kényelmetlennek. Egyelőre mégis eltűrik, mert rettegnek Trump fehér szuprematista bázisától, amelyet a Fehér Házból nyáron kilépett Steve Bannon volt elnöki főstratéga egyre élénkebben hangol a mérsékelt konzervatív politika ellen.
