A fenti megfogalmazás, be kell vallanom, nem nekem jutott eszembe, hanem akkor hangzott el, amikor a földművesekkel és az állattenyésztőkkel a problémáikról beszélgettünk egy kávé és az utcán sorakozó traktorok társaságában.
A földművesek elszántak voltak, a traktoraikkal utakat zártak le, s úgy tűnt, akár a fővárosig is eljuthatnak. Ezt azonban a hatalom nem várta meg, amit csak tudott, teljesített a gazdák követeléseiből. A gazdák május közepén vonultak az utcára, párhuzamosan pedig már zajlott a Szerbia az erőszak ellen elnevezésű megmozdulás Belgrádban. Utóbbi még mindig tart, s hétről hétre tömegesebb, erről tanúskodnak a fényképek. A legutóbbi tüntetésen néhányan már felszólaltak: volt köztük bányász, gimnazista, ismert humorista és színész. Mindannyian a mély társadalmi válságra hívták fel a figyelmet. Nem arra, hogy nehéz a megélhetés, hogy a fizetésből alig futja valamire, hanem arra, hogy azonkívül, hogy minden dinárért meg kell harcolnia a tisztességes dolgozónak, már nem érzi magát biztonságban. Fél és megfélemlítik, megalázzák és eltiporják. Emberségében is. S ez sokkal borzasztóbb és sokkal fontosabb érték, mint az anyagi lét, legyen az jó vagy rossz. Az igazságtalanságra és folyamatosan az erőszakra hívták fel a figyelmet.
Így számomra a címadó mondat is más értelmet nyert az elmúlt hetek fényében. Az össznépi rosszlét már nem csak egyszerűen azt jelenti, hogy az ember nem tud megélni a fizetéséből. A rosszlét azt is jelenti, hogy ki vagyunk éhezve a szabadságra, a gondtalan nevetésre, az örömre. Egymásra. Anélkül, hogy meg kellene gondolnunk, a „másik hová tartozik”, s magyarázkodnunk kellene, miért gondolkodunk bizonyos dolgokról másként. Nagyon kell nekünk a szabadság, nagyon kell a változás! S ahogyan a belgrádi gimnazista mondta a tüntetésen: mikor, ha nem most?
