Nehezen jönnek a szavak. Gombóc a torkomban, csak gyűlnek a könnyek a szememben. Nem is fogalmazható meg könnyen az, ami forrong bennem, és még nagyon sokunkban ma, amikor ezek a sorok születnek. Október 18-a van. Az a nap, amikor a gyámhatóság elvette Martinát a nevelőszüleitől, az Ozorák házaspártól, akik kilenc napos kora óta, több mint négy éven át sajátjukként nevelték a kislányt. Elvették tőlük, hisz a törvény azt mondja, nem fogadhatják örökbe, mert ahhoz túl idősek.
Bennem is ugyanazok a kérdések merülnek fel, mint mindenkiben, akiben egy cseppnyi jóérzés pislákol.
Milyen rendszer az, ahol erőszakkal kirángatják a gyermeket a családból, amelyben szeretik?
Milyen rendszer az, amelyik éveken át nem veszi észre, hogy egy férfi kínozza, éhezteti, bezárva tartja a saját lányát?
Milyen rendszer az, ahol minden egyes eset csupán fekete és fehér, ahol nem az ember, nem a gyermek, hanem a puszta papírra vetett szabályok a fontosak?
Ki felel majd azért, ha Martina nem jó kezekbe kerül?
Ki felel azért, hogy egy életre szóló traumát okoztak neki?
Ki lesz az, aki kiáll érte?
Ki az, aki tehetne valamit?
Ki teszi majd meg, amit kell, hogy Martina visszakerülhessen oda, ami az Otthont jelenti a számára?
Tudták? Martina szereti a Peppa malacot, a telefont, a csokit. Szeret játszótérre menni és óvodába járni. Kedvenc ételei közé tartozik a müzli, a húsleves és a nem csípős kolbász. A plazma, a rántott hús és a krumplipüré. Mindezt Petrától tudjuk, aki levélben kérte az új nevelőszülőktől: nagyon szeressék majd Martinát. Legalább annyira, amennyire ő szereti. Mert az ő szíve és Martináé is összetört. Ahogy a miénk is.
