Még pontosabban: emlékszilánkok az itteni magyar televíziózás hőskoráról.
Elsősorban azoknak lehet érdekes, akik – életkoruknál fogva – nem emlékezhetnek a fél évszázaddal ezelőtti kezdetekre.
Az Istvánok
Mindenképpen Fejős Istvánt kell elsőként említeni. Az alapító-főszerkesztőt, a kiváló szervezőt, a csapatkapitányt, aki összeverbuválta az akkori úttörőket.
Az újvidéki Egység Sportegyesület történetébe (különös a női kosárlabdacsapatéba) is kitörölhetetlenül beírta a nevét, de a belgrádi illetékesekkel folytatott tárgyalásai alapján a vajdasági magyar sajtóról szóló krónikák sem feledkezhetnek meg róla. Magas és erős ember volt, alig tudta begyömöszölni magát a Zastava 750-esbe. Újvidéken, az akkori Munkásegyetem hetedik emeletén alakította ki a szerkesztőség helyiségeit, az alkalmi stúdiót, és ott dolgozott Szilágyi Lászlóné, azaz Margit asszony, valójában Gitta, vagyis Gitta néni, és ott volt a szolgálati Land Rover vezetője, Kis István is. Lányi István rendező és Boros István (a nótaénekes) ezúttal szervezőként. Velük utaztunk hetente többször is Belgrádba, ahonnan az első műsorokat sugározták.
Akkor még nem RTS volt a szerbiai állami tévé neve, hanem – az akkori Jugoszlávia többi tagköztársaságának fővárosaihoz hasonlóan – RTB, azaz Radio Televizija Beograd, tehát Belgrádi Rádió és Televízió. Tízéves volt a mai szerbiai állami tévé őse 1967-ben, de albán nyelven már rendszeresen sugárzott tájékoztató műsorokat. A bemondók Vjera és Faik Hima voltak, akik az orvosi egyetemen tanultak a fővárosban.
A korabeli műszaki adottságoknak megfelelően filmre vették a terepi interjúkat, riportokat, beszámolókat, a bemondók pedig a belgrádi stúdióból élőben mondták a beköszöntőket és a felvezető szövegeket. Ma már anekdotaként mesélik, hogy mindig félve szállt be a Belgrádba érkezést követően a székház felvonójába a kis csapat, hiszen elakadhatott, leállhatott, és akkor késik, vagy elmarad a műsor.
A faluműsort Begovics Imre szerkesztette, majd a gyerekműsor is beindult már az első hónapokban, amelynek szerzője és szerkesztője Tallósi Irén volt. Heti háromszor 15 perces adásokat láthattak magyar nyelven a vajdasági nézők, és természetesen a kor adottságainak és elvárásainak megfelelően alakult a tartalom. A mindenható és egyedüli párt, illetve a hatalom odafigyelt a munkára.
Fejős István közben folyamatosan bővítette, újította és fiatalította is csapatát. Hamarosan új bemondók és riporterek jelentek meg a képernyőn, de az Újvidéki Rádióból is az új médiumhoz igazoltak – állandóra, vagy ideiglenes jelleggel – a tapasztalt rádiósok.
A kacskaringós út
Turbulens esztendő volt az 1968-as, hiszen májusban Belgrádban terrorcselekményekre került sor, majd következtek a júniusi diáktüntetések. Aztán augusztus 21-én Csehszlovákiába bevonultak a Varsói Szerződés tagállamainak csapatai. A jugoszláviai nyaraláson rekedt cseh és szlovák turisták egy része is a fővárosban várakozott. Egymás után kezdtek sugározni Vajdaságban is a szomszédos országokban is fogható helyi és regionális rádióadók, amelyek főleg kisebbségi nyelveken készült hírműsoraikban propagálták az ország el nem kötelezett politikáját.
A folyamatosan bővülő műsorokkal a belgrádi tévé újvidéki stúdiója „felnőtté vált”, túlnőtte a kezdeti felállást, a tervezett kereteket, így aztán a hetvenes évek közepén létrehozták a Vajdasági Rádió-Televíziót. Ez már – a kor politikai széljárásának megfelelően – a Vajdaságban hivatalos öt nyelven, tehát a szerb mellett magyar, román, szlovák és ruszin nyelven is készített és sugárzott műsorokat. Péterváradtól nem messze, a Mišeluk nevű Duna-parti helyszínen felépült a korszerű tévészékház (az Újvidéki Rádió továbbra is maradt korábbi helyén), és a legmodernebb technikai felszereléssel is ellátták a tartományi költségvetésből az intézményt. Bővült a magyar nyelven sugárzott műsorok száma, a műsorpercek óriási arányban növekedtek. A különböző sportesemények magyar nyelvű közvetítése mellett dokumentumfilmek készültek, de voltak színházi közvetítések is. Az országos hálózatban egy ideig az este fél nyolckor kezdődő tévéhíradót is átvették, tehát a horvátországi és szlovéniai magyarok is nézhették azt.
Ez a csodálatos állapot egészen a kilencvenes évek elejéig tartott, pontosabban 1989 októberéig, amikor – a joghurtforradalmat követően – megkezdődött a leépítés, a visszafejlesztés. A Vajdasági Televízió gyakorlatilag megszűnt, a hatalom beolvasztotta az akkor már szerb nemzeti/állami tévébe, és a háborús események előestéjén, továbbá a háborúban is amolyan „vasököl”- szerepet töltött be az egykori tartományi tévé munkatársainak egy része. Mert akadtak, akik vállalták ezt a munkát. Nevüket kár említeni, hiszen azóta már letűntek a porondról, viszont romboló munkájuk következményeit még ma is lépten-nyomon érezni.
A székház sorsa
Következett aztán 1999, a NATO légierejének támadása. A miloševići propagandát sugárzó tévéadót és a székházat is lebombázták. Most újjáépítését tervezi az aktuális hatalom. Megkezdődött a romok eltakarítása. Hogy mikor kezdődik ott az érdemi televíziós munka, nem tudhatjuk, ahogy az sem világos, milyen lesz a fölállás. Mennyiben bővülnek például a magyar nyelvű műsorok szerkesztőségének lehetőségei, visszanyeri-e a mai kollektíva az egykori redakció műsorperceinek legalább egy részét. Az egészről már nyilván tárgytalan beszélni. Akár azt is mondhatja a jelenlegi hatalom, hogy nincs is már igazából igény ezekre a műsorokra, egyre kevesebb a potenciális néző, aggasztó a káderhiány, stb.
Mindez akár igaz is lehet, de aki végigolvassa Kartag Nándor szívós és kitartó munkával elkészített krónikáját az elmúlt fél évszázadról, az maga is láthatja, mekkora volt a fellendülés, és mekkora a zuhanás, a visszafejlődés.
Félő, hogy az újjáépülő székházban már sokkal kevesebb magyar nyelvű műsor készül és kerül sugárzásra, mint a magyar nyelvű vajdasági televíziózás fénykorában.
Az írás a Családi Kör 2018. január 18-ai számában jelent meg.