Ha egy kicsit eltöprengünk azon, hogy melyik olasz városról tudunk legkevesebb hírt előkeresni emlékeinkből, hírekből, fekete krónikákból, szörnyű ijesztgetős bejelentésekből, akkor az (nálam) vélhetően Perugia lenne.
Valójában annyit tudtam róla idejövetelem előtt, amit sok évvel ezelőtt a magam szemével is láthattam: hogy szemben Assisivel a völgy – a Tiberis völgye – túlsó lankáin, pontosabban egy magaslaton van egy város – ez Perugia – ami azért valami oknál fogva néhány ezer éves múlttal a háta mögött köszöni, de jól van. Hogy vándorutam ne legyen sima teljesítménytúra, ezért három éjszakát itt töltöttem, egy lakásközösségben. Nem kell rosszra gondolni, ez itt annyit jelent, hogy a három szobát különböző emberek különböző időpontokban szállnak meg, a kijelentkezést követően vélhetően megjelenik a tulaj, takarít, ágyneműt húz, stb.
A város óriási, az agglomeráció több kilométernyire kezdődk és végét soha sem akartam meglátni. Az óváros? Képzeljünk két, egymáshoz tapadó fennsíkot, a felső a puccosabb és ott van minden közintézmény, a Szent Lórinc dóm, a Városháza, bankok, intézmények, majd további templomok, sétálóutca, a lenti fennsíkot a domonkosok temploma uralja. Olyan mértékben uralja, hogy már Valfabbricába menet is élesen látható volt világos tömbje és a már idézett Szent Lórinc dóm tornya.
A falon belüli város – és ezért a címadás homályos volta – olyanok, mint az újjbegyünkön tekerőző ujjlenyomataink barázdái: a jelzett korzó – helyben Corso – kivételével minden utca középkorban kialakuló mintát (nem) követ. Tehát kedvére tekerődzik valahová.
És hogy a dolog egy fokkal bonyolultabb legyen, mindehhez az domborzat további tejszínnek szolgál, hiszen hol fel, hol pedig lefelé lódulnak meg. Négyszer próbálkoztam ugyanazon az utcán elmenni „otthonról” és jutni vissza, de nekem nem sikerült. Azt sem tartom kizártnak, hogy az errejáró turisták zöme éppen ezért nem mer letérni az óváros urbanizáltabbnak tűnő részéről, mert menthetetlenül elnyelik a sikátorok. 
Itt csavarogni külön kihívás: ahogy az „ismert” házakat megpillantjuk, úgy hatalmasodik el bennünk a honosság érzete és nyomja el az elveszettség igen fájdalmasan maró illúzióját. Mert – de ezt mondanom sem kellene – az otthonosság jó dolog, de ha nem ismerjük meg a világunkat, akkor akár hiszékennyé is válhatunk. Jó lenne – az ujjbegyeinken túl – a tenyerünket is megismerni, hogy ne csak alamizsnáért nyújtáskor vagy hamis jósok jövőt fürkésző tekintete előtt érje a nap.
Perugia (Fotó: Papp Árpád)
Itáliai útinapló
