Az óbecsei származású Borislava Perić-Ranković asztaliteniszező ezüstéremmel zárta a Párizsban zajló paralimpiát. Az 52 éves, Újvidéken élő sportoló sikerekben gazdag pályafutása során hét paralimpiai érmet nyert: 2008-ban Pekingben és 2012-ben Londonban ezüstérmet szerzett, 2016-ban Rióban pedig arany- és egy ezüstérem volt a mérlege, ez utóbbi Nada Matićtyal párosban. A szerbiai kettős a 2021-es tokiói paralimpián bronzérmes, az idei párizsin pedig ezüstérmes lett. Ehhez Perić-Ranković a francia fővárosban még egy egyéni ezüstérmet is hozzátett.
Az ismerősei által Bebaként ismert világklasszissal szülővárosában beszélgettük.
Tart még a pihenő, lesznek még edzések, vagy nyugdíjba vonul?
– Ami a sportot illeti, nyugdíjaztatom magam, nem megyek már nemzetközi versenyekre. De még nem érkezett el a pihenés ideje sem, vannak
kötelezettségeim, számos eseményre kapok meghívást, különösen a gyerekekkel szeretek találkozni. Én ezeknek a meghívásoknak örömmel teszek eleget, mert ez a legjobb módja annak, hogy az előítéletek ellen és a mozgássérültek érdekeiért harcoljak. Ha a kerekesszékesek problémáit megoldják, azzal sokszor az időseket és a babakocsisokat is segítik.
Az előítéletek elleni harc mellett azt is fontosnak tartja, hogy a sportolás jelentőségét hirdesse. Ön is sokat köszönhet a sportnak – és most nem a versenysikerekre gondolok.
– 1994-ben 22 éves voltam, amikor megtörtént a baleset. Levelezőn tanultam, és hogy finanszírozni tudjam a tanulmányaimat, egy asztalosnál dolgoztam. Mivel nem szerettem az irodai munkát, átmentem a műhelybe dolgozni, ott dőlt rám egy rakás panellap. Az orvos, aki megműtött, azt mondta a szüleimnek, hogy azért nincs gerincvelő-szakadásom, mert sokat voltam szabad levegőn, és aktívan sportoltam, akkoriban kosaraztam. A rehabilitáció után sem volt kérdés, hogy folytatom a sportot, kosarazni kezdtem. Emlékszem, az első edzésen nem ment a kosárra dobás mindaddig, amíg a szabad dobás vonalára nem álltam. Senki nem hitt abban, hogy beletalálok a kosárba, de csont nélkül belement a labda. A kosarazást nem folytathattam, mert akkoriban én voltam az egyetlen kerekesszékes női kosaras. Ezután kezdem el pingpongozni.
A fizikai erőnlétén túl a sporthoz szükséges kitartás és akaraterő is segíthetett a gyógyulásban.
– Nekem a családom, a barátaim, a munkatársaim sokat segítettek abban, hogy azzá váljak, aki ma vagyok. A gerincműtétem előtt a szüleim meglátogattak a kórházban, és azt mondták: nem azon kell gondolkodni, hogy miért történt ez, hanem azon, hogy mit tehetünk holnap. A mi családunkban mindig is pozitív és optimista volt az életszemlélet, ez sokat segített nekem is. Amikor előttünk az élet, és megtörténik egy ilyen dolog, fontos eldönteni azt, hogy mihez kezdünk az új körülmények között. Egy ideig mankóval jártam, de ez bizonyos dolgokban korlátozott, ezért később elfogadtam a kerekesszéket, amely lehetővé tette számomra azt, hogy kikerüljek a négy fal közül. A hosszú rehabilitáció után – tekintet nélkül az akadályokra – vissza akartam térni a normális életbe, ezt hívják a szakemberek reszocializációnak. Igyekeztem aktívan élni: bementem a városba, elmenten a gyógyfürdőbe, meglátogattam az áruházban dolgozó nagynénémet, könyvtárba jártam. Bebizonyítottam, hogy sokkal többre vagyok képes, mint amit bárki feltételezett rólam, és ezt hatalmas személyes győzelemként könyveltem el. Lépésről lépésre küzdöttem le az akadályokat. Visszamentem a régi munkahelyemre, először az irodába, majd a műhelybe – oda, ahol a baleset történt.
Olvastam egy történetet arról, hogyan indult útnak először egyedül autóval. Ez az eset arról árulkodik, hogy elsősorban maga akar megoldani minden problémát, nem vár mások segítségére.
– Ha önálló akarok lenni, akkor nekem mindig 5-10 lépéssel előre kell gondolkodnom, így volt ez akkor is, amikor az első utam előtt egy kalapácsot kértem apukámtól az ülésem alá. Nem vitatkozott velem, odatette a kalapácsot, de amikor hazaértem, rákérdezett: minek kellett nekem az a kalapács? „Apa, te hogy cserélsz kereket? Hogy tekered ki a csavarokat?” – kérdeztem vissza. „Hát lábbal!” – válaszolta. „Én hogy tudnám másképp?” – kérdeztem vissza. Akkor tudatosult benne, hogy nekem ez lábbal nem menne. Ez után az eset után egyszer az udvarunkon lett durrdefekt, akkor az édesapám arra kért, mutassam meg, hogy cserélek kereket. Megtettem, de ehhez kellett a fizikai erőm is és számos apró problémának a megoldása – forognak ilyenkor a fogaskerekek a fejemben! Én a környezetemnek hála a balesetem első percétől azon voltam, hogy önálló életet tudjak élni, ezért is van az, hogy sokszor meg is feledkeznek arról, hogy én mozgássérült vagyok. Ha nem kerekesszékben, hanem fotelben ülök, induláskor nem jut a vendégek eszébe, hogy nekem át kell ülnöm a kerekesszékbe.
Mit jelent Önnek Óbecse?
– Mindent: itt születtem, itt nőttem föl, itt jártam általános és középiskolába, itt kezdtem el sportolni, itt voltam felderítő, itt jártam el szórakozni, és itt alakult ki a személyiségem. De miután a parasporthoz itt nem voltak meg a feltételek, végül Újvidékre költöztem.
A sportsikerekkel beteljesedett az álma. Miről álmodik most?
– Ez nem álom, hanem mindabból következik, amit eddig tettem. Ki kell használnom azt, hogy kommunikatív vagyok, és figyelnek rám, mert ahhoz, hogy átadjunk valamilyen üzenetet a világnak, nem elég a virtuális tér. Ha láthatóak vagyunk, ha az emberek között vagyunk, az üzenetünknek nagyobb lesz a súlya, mert személyesen is meggyőződhetnek arról, hogy milyen sok fizikai és mentális erőre volt szükség ahhoz, hogy kilépjek a négy fal közül. Csak úgy válik igazán valósággá mindaz, ami velem történt, ha személyesen is találkozom az emberekkel, nem csak olvasnak rólam. Az emberek szeretik, hogy én mindig mosolygok, és én ezt szívből teszem. Szeretnék a mozgássérült sportolók problémáival foglalkozni. A szerbiai paralimpiai bizottság munkájában is szívesen részt vennék, ha bizalmat szavaznának nekem, de ha mást választanak be a bizottságba, neki is szívesen segítenék.
Hogyan viszonyul a szerb állam a parasportolókhoz?
– Az Ifjúsági és Sportminisztérium ugyanúgy viszonyul hozzánk, mint az ép sportolókhoz: van költségvetésünk, velük azonos ösztöndíjat, pénzjutalmat és nemzeti nyugdíjat kapunk – ezt kevés ország mondhatja el magáról a világban.
Melyik érme a legkedvesebb?
– Mindet egyformán nagy becsben tartom, mert sok áldozatot kellett hozni értük. De az egyik érmem azért más, mint a többi, mert egy felejthetetlen pillanatban nyertem meg: 2009-ben Genovában Eb-aranyat szereztem egyéniben, és épp akkor tudtam meg, hogy gyermeket várok. Olyan boldogság volt ez, mintha egyszerre két aranyérmet nyertem volna!
Azt nyilatkozta egyszer, hogy kerekesszékben teljesebb életet él, mint amilyet élt volna nélküle.
– A balesetem előtt nem voltam kitartó, könnyen feladtam dolgokat, most viszont mindig a megoldásokat keresem. Nem szabad feladni. Ha valamit csinálsz, az lehet sikeres vagy kevésbé sikeres, de semmiképp sem sikertelen. Minden próbálkozás hoz valamit. Ha mástól várjuk a megoldást, az akkor sem lesz az igazi, ha elsőre sikerül. Most teljesebb életet élek, mert mindent elérek, amit a fejembe veszek. Ha nem sérülök le, és nem kerülök kerekesszékbe, valószínűleg nem érek el ilyen sikereket. A Párizsban párosban megnyert ezüstérem csodás módja a sporttól való búcsúnak. Az egyéniben elért eredményem más történet: nem is álmondtam arról, hogy érmet nyerek, hiszen az ellenfeleim sokkal fiatalabbak nálam, van közöttük olyan, aki akkor született – 21 évvel ezelőtt –, amikor én elkezdtem asztaliteniszezni. Azt gondolom, hogy mindent megtettem azért, hogy méltó módon zárjam le a sportpályafutásomat: nem adtam könnyen magam, és csak a német Sandra Mikolaschek tudott legyőzni. Bár nem a legfényesebb éremmel, de a dobogóról, méltósággal vonulok vissza.
