Saját elmondása szerint David Gilmour életének legjobb albumát adta ki a Pink Floydban töltött korszakában készült Dark Side of the Moon óta 2024. szeptember 6-án. A Luck and Strange mégsem Gilmour legjobb szólólemeze, mert a 2015-ös Rattle That Lockkal párhuzamba állítva bizony hókának tűnhet. De ezen a lemezen nincsenek olcsó, elsőre-foglak-meg riffek és szólók, a számok tónusa is sötétebb, és az egész lemez sokkal drámaibb. Oly módon azonban, hogy nem az olcsó zenei drámára épít. Erre fittyet hányó és lassan-őrlő, elbeszélő stílusának köszönhetően az 1946-ban született gitárhős életére és a huszadik század békésebb felére nosztalgiamentesen reflektáló volta mégsem teszi kiemelkedővé, viszont kordokumentumként érdekes. A lemez a szerző saját életére, egy angolra oly jellemző visszafogottsággal emlékező, reális megfontolásokon alapuló, igazi úriemberhez illő rezüméje azoknak az időknek, amelyekben fiatal volt. Mint ahogyan a jelen időnknek is, amely az eddigiekhez hasonlítva sokak számára még sötétebb lehet. Mert ahogy Alain Delon is megfogalmazta halála előtt: „Minden sajnálat nélkül hagyom itt ezt a világot, itt már csak a pénz számít.” Ez az ő magánvéleménye volt, a sajátom meg az, hogy az emberi élet célja a nemesedés, és ezt a legborzalmasabb körülmények között is el lehet érni. Habár azt is igaznak tartom, hogy a szegénység nem emel fel, hanem lealjasít mindent és mindenkit.
„Ha az országban jólét van, az emberek békések” – szól a Ji-King egyik alapgondolata.
Gilmour családtagokat is alkalmazott a Luck and Strange elkészítésében: a szám, amit saját lányával együttműködve rögzített, a „Yes, I Have Ghosts” Leonard Cohen előtt való tisztelgésként fogható fel, a modern sanzon legnagyobbja előtt való főhajtásként.
David Gilmour 2024-es albumának borítója: Luck and Strange (Fotó: Wikipedia)
Kevéssel a Luck and Strange boltokba kerülése után a YouTube-on megjelent a szintén Romany-val, duettben készített és előadott „If It Be Your Will” Cohen-feldolgozás is. Egy taverna díszletei között zenélgetnek a klipben (Romany Gilmour hárfán és énekével szerepel – véleményem szerint az utóbbival nem túlságosan sikeresen – David Gilmour pedig gitáron és háttérvokáljával). Elmondható az is, hogy mára Gilmour minden Pink Floyd-os sallangot levetett magáról, és zeneileg már csak önmaga áll az idő szeleivel szemben, illetve Romany vokális előadásának és hangszerjátékának társaságában, aki kiveszi részét mind a pár éve EP-ként [Extended Play vagy magyarul középlemez] már áruba bocsátott Yes, I Have Ghosts azonos című számának ráéneklésével erre a lemezre, és a „Between Two Points”-ban való részvételével is. Ha „szigorúbb passzban lennék”, ha ilyesmit egyáltalán megengedhetnék magamnak, hajlamos lennék akár azt is mondani, hogy az eddig kiadott lemezeihez képest Gilmour mostani lemeze még a 2010-es, a The Orb vezényletével felvett bizony középszerű Mettalic Spheres-hez képest is elég lagymatag (ott csakis gitárosként lépett fel), ám ahhoz képest persze nem borzalmas, azonban mégis kisszerű, kivéve a „Dark and Gentle Nights” c. számot, ami egymagában olyan gyöngyszem, hogy akár egész nap is szólhatna a hangszórókból.
Gilmour a Pink Floydhoz 1967-ben csatlakozott, amikorra a zseniális Syd Barrett már annyira instabillá vált, hogy mellőzni kellett a fellépéseken, de Roger Waters még a „szetten” akarta tartani, komponistaként és talán előadóként is. Később még annak a lehetőségét is kizárták, hogy Syd a porondon lehessen, és Gilmour szép lassan, atmoszferikus, kísértő gitárjátékával a Floyd karizmatikus vezetője lett az együttes későbbi korszakában. Tehát a felemelkedéséről szóló történet önmagában is „elég gyanús”, mintha csak (kissé durván fogalmazva) egy kakukkfiókáról szólna, amely kitúrja a fészek őseredeti lakóit, kicsinyeit az Isten teremtette helyükről.
A „Luck and Strange Original Barn Jam” c. számban (tehát a címadó numera instrumentális verziójában – az eredetijében – van valami, ami kifejezetten a The Doorsra emlékeztet, a jellegzetes „guitar licks”, a cintányérok játéka itt-ott, még a Ray Manzarek-szerű Hammond-futamok is néhol, habár egyetlen előadó mondhatja tényleg magáénak a jamet, és ez David Gilmour. Az pedig épp a gitárjátéka révén válik autentikussá és sajátjává, valamint a klasszikusan a Pink Floydra utaló háttérkórus által. Nincs messze ez a szám attól, hogy a The Doors-hangzás plágiuma legyen, és sajnos az új generációk, és azok, akik nem ismerik a The Doorst és Jim Morrison munkásságát, simán beveszik „tiszta eredetiként”. Nem baj.
A 2015-ös Rattle That Lock volt az a lemez, amelyen átmenetet hallhat a közönség Gilmour magánegója és a Pink Floyd szinte tökéletesnek nevezhető munkásságának és hangzásának befolyása között, hogy öröm volt újra és újra lejátszani. Sajátos gitárjátéka, amelynek alapján minden idők legbefolyásosabb gitárművészei között tartják számon, a Rattle That Lockon a társadalmi mondanivalóval felszerelt szövegekkel együtt, a popkultúrán belül egy tökéletesnek nevezhető lemezborítóval van prezentálva, s a kritika is a lehető legmelegebben fogadta a kétségkívül hallgatóbarát munkát.
Az 1978 óta tartó hagyományt, amit saját maga alakított ki, miszerint minden évtizedben készít egy, legfeljebb két szólóalbumot, most sem szegte meg. Igaz viszont, hogy a családjával együtt való fellépés sokat ront az összbenyomáson, mindazonáltal mégis a hitelesség pecsétje áll a művén, kissé hajlott korában sokkal bölcsebben hat, mint korábban. (A számok többségének szövegét Gilmour felesége, a regényíróként is sikeres Polly Samson írta.) A sztár apaként debütál a nyilvánosság előtt is. És a fiatal Romany a döntő pillantokban nem szerepel rosszul, tehetséges vokalistaként eleveníti meg a cohenes „Yes, I Have Ghosts” c. zeneszámot.
Valamint saját korának melódiavilágát hozza. Ebben majdhogynem még egy zenei „prostitúcióra” tett kísérletet vélek – népszerűtlenül – felfedezni: „millenial whoop” van jelen a „Between Two Points”-ban, amely azonban valójában mégsem egészen az. Megbocsátható.
Csakúgy, mint talán az is, hogy David Gilmour karrierje úgy kezdődött, hogy a középosztálybeli családból származva (szülei mindketten pedagógusok voltak) a cambridge-i általános suliban megismerkedett a Floyd egyik alapító tagjával, Roger Barrett-tel, aki később mindenki által csak Syd néven vált ismertté Syd Barrettként és csak a Pink Floyd későbbi periódusában csatlakozott hozzájuk és nőtte ki magát vezérfigurává. Roger Waters-szel, a Pink Floyd második számú alapító tagjával azért is különbözött sokszor össsze, mert Waters mindig is sokkal többre tartotta a zeneírást, a komponálást és szövegteremtést, mint a (túl) gyakran túl sokak által istenített gitárjátékot. Roger Waters, aki szintén kiadott több saját, nagyon mély mondanivalójú lemezt, például a kilencvenes évek első felében is egy kitűnőt, a Pink Floyd szellemében, azonban még direktebben és még rebellisebb módon támadva a fennálló institúciókat, a strukrúrákat direktebben ostorozva, mint addig a Floydban valaha is tette. Akkorra Waters minden kétséget kizáróan a kor egyik legtehetségesebb, a „pop” kategóriába épp hogy csak beleférő előadójává lett szólóban is. (Szerintem inkább „alternatív”, ha már címkézni kellene, ami persze nonszensz.)
David Gilmour a londoni Royal Albert Hallban, 2024. október 11. (Fotó: Wikipedia)
Egyenes ági leszármazottja a Floyd zenei minőségének és társadalmi jellegű mondanivalóinak pedig egyedül a Laibach volt és maradt, az NSK (a Neue Slovenische Kunst terület nélküli állam) megalapítója. Az együttest rengetegen értettek félre, mert korai lemezeiken állítólag a fasiszta ideológia szimbólumaival operáltak, aminek persze fele sem igaz. Az egész abból állt, hogy fasisztoid (negatív) szimbólumokat manipulálva szerkesztettek újabbakat, s azok segítségével építettek fel egy sajátos imidzset, ezekkel akartak kiváltani – és ki is váltottak óriási erejű rezisztenciát az akkori szlovén és jugoszláv rezsim részéről (1987). Ezzel egyetemben érték el azt is, hogy hallgatóik száma extrém módon megnőtt. Később Szerbiában majdnem-sikeres merényletre is sor került a Laibach ellen, akiknek kombija alá szereltek bombát. Az egész csupán annyi volt kezdetben, hogy saját elmondásuk szerint nem bírták a rojalizmusra emlékeztető kommunista időket, és az akkori, e térségben még mindig jelen levő predomináns népszellemet megtagadva vágyták az igazi kommunák létrejöttét. Később pedig már „nagyban” játszották ugyanezt, illetve az ehhez nagyon hasonlító játékot, globális szinten gondolkodva és cselekedve. A saját elmondásuk szerint a „popipar hűséges rabszolgáiként” kritizálták és figurázták ki a világ szinte minden olyan intézményét, tömörülését, jelenségét, amely szemükben embert elnyomó módon működött.
„Mindig kell egy bohóc” (mint pl. amilyen Hofi volt), akivel az elégedetlen néptömegek azonosulhatnak – erről feledkeztek meg anno, és most is, errefelé, Európának ezen a részén. A jellegzetesen kisebbségi tudat – amely elindította az emberi civilzáció történetének legtöbb jelentős változását – volt kezdetben a legjellemzőbb a Laibachra. Később pedig az a fajta, szinte emberfölötti bátorság és kitartás, amivel képesek voltak és maradtak a szemükben negatív erők tömörülése ellen harcolni. Mindaddig, amíg végre ki nem derült – tudomásom szerint az idei év eleje táján –, hogy a Laibach serege meggyőződéses kommunista, ami mit sem csorbított tekintélyükön, jelentőségükön és az évek során bizonyára nem egyszer próbára tett merészségük sem hozta hírbe, és változtatási törekvéseik értékére sem tett kérdőjelet, sőt. (Számomra idén vált egy dolog kristálytisztán világossá, mégpedig az, hogy a Laibach készen áll akár nyugdíjas éveire is.)
Magam pedig annak a filozófiának vagyok a híve, amelyet az Aikidó ( a Chi, Ki, mindent átitató /élet/erő harmónájának útja) megalapítója, Morihei Ueshiba képviselt, amely a II. világháború kellős közepén állt neki a szeretetet tanítani, az ember és emberiség fényes erőinek, ún. „pozitív oldalában” való hitnek vagyok „javíthatatlan” híve. Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy a szinte emberfeletti képességű Ueshiba (amit viszonylag sok, a YouTube-on szabadon látható filmanyag is bizonyít), egyik legismertebb, kései képén, egy dombon, illetve hegyen felfelé haladva visszanéz a felvételt készítő kamerába, a kép alatt pedig az áll, amit talán épp akkor mondott, amikor a felvétel is készült: „És engem már nem követ senki sem”.
Írom ezt ugyanazon a napon, amikor azt veszem észre hogy az alig száz méterre lévő újságostól hazafelé tartva, az általában senki más által nem használt útvonalon egy kerekesszékbe szorult szegény idősebb embert tolnak felém, újsággal a kezében.
