A Die Hard című akciófilm harmadik részében van egy jelenet, amikor egy robbantással fenyegetőző zsaroló követelésének teljesítéseképp a főhőst megformáló Bruce Willisnek a feketék által lakott Harlemben a nyílt utcán kell sétálnia egy táblával a nyakában, amin ez áll: Utálom a niggereket. Ahogy az nagyjából várható is, az egyik helyi utcai banda tagjai azonnal rá is támadnak.
Ez a jelenet jutott az eszembe a hétvégén, amikor kitört a botrány a „senkit se provokáló” vonat körül. Ahogyan előre kiszámítható, hogy egy színes bőrűek által lakott negyedben az életedet kockáztatod, ha egy ilyen táblával mászkálsz, legalább annyira lehetett tudni, milyen következményei lesznek annak, ha Koszovó területére begördül egy vonat, ami valójában egy síneken guruló pravoszláv templom, teli szerb ikonokkal, az oldalán meg Koszovó Szerbia része felirattal. Tehát, azt hiszem vitán felül áll, hogy tudatos, megtervezett és célzatos provokációról volt szó. Az egyetlen nyitott kérdés az, hogy ki az, aki megtervezte, kinek címezte az üzenetet és milyen célt akart ezzel elérni, de erről kicsit később.
Röviden foglaljuk össze a történteket. A vonat Belgrádból indult, a célállomás meg Kosovska Mitrovica északi, szerbek által lakott része volt. A bejelentések szerint ezzel majdnem két évtized után állították volna vissza a vasúti összeköttetést a két város között. (Mondjuk, időközben az Al Jazeera arról tudósított, hogy Kraljevo és Mitrovica között 2013 óta naponta kétszer jár vonat, amely az incidens másnapján is gond nélkül megérkezett a koszovói városba és a kudarcba fulladt járat ennek a vonalnak a meghosszabbítása lett volna, tehát már itt sántít az eredeti történet.) A vonatot azonban Vučić parancsára leállították Raškán, amely a szerbiai oldalon az utolsó megálló, mert állítólag a koszovói oldalon aláaknázták a síneket. A helyzetet természetesen lereagálta Pristina is, a ROSU különleges egység tagjai a helyszínre érkeztek – természetesen a koszovói oldalra. A szerb fél ezt minősítette később provokációnak, amelynek a célja szerintük a vérontás volt, tehát belementek a jól ismert „úgy kezdődött, hogy visszaütöttek” nevű játékba, arról elegánsan megfeledkezve, hogy a vonattal indult a történet. Miután ilyen remekül megágyaztak a helyzetnek, jött Tomislav Nikolić államfő, aki bejelentette, hogy ha egyetlen szerb is megsérül, küldi a katonaságot Koszovóba. Sőt, aztán még pontosított is a kijelentésén. Ha ez lesz, akkor mindenki menni fog, vele az élen, és ha esetleg valaki ne emlékezne múltbéli jó cselekedeteire, hozzátette, nem első eset lenne, hogy ilyesmiben vesz részt. Tudjuk elnök úr, emlékszünk még rá.
Aki az eseményfolyamot követte, annak feltűnhetett, hogy az első órák, sőt az első 24 óra az államfő fegyvercsörtető exhibicionizmusa jegyében telt. Ő állt elő, mint a nemzet megmentője, ő szólította (volna) fegyverbe a népet, amivel egyébként szinte kizárólag negatív kommentárokat váltott ki a közösségi médiában. Menj te és a fiad – ez volt a legtöbb hozzászólás esszenciája. Vučić ugyan már szombat este megtartotta drámai hangvételű sajtótájékoztatóját, de ott csupán elmondta, amit eltervezett, kérdezni nem lehetett. Erre vasárnap este került csak sor, saját udvari tévéjén a Pinken, ahol egyrészt sértegetett és a stúdióból kiűzött egy európai irányultságú civil aktivistát, másrészt ő is az albánokat okolta mindenért, azzal érvelve, hogy nem tankot, hanem vonatot küldtek. Illetve, volt egy érdekes kijelentése is, miszerint nem is tudta, hogy néz ki a vonat, a party stylist-je Marko Đurić a kormány Koszovó-ügyi irodájának vezetője volt. Ismerve a hatalmi erőviszonyokat, nem tudom, hányan hiszik el, hogy az említett személy ezt önállóan, bárki megkérdezése nélkül megtehette volna.
Na és akkor elérkeztünk a történet lehetséges hátterének megvilágítására. Gondolom, nem okozok meglepetést, amikor azt mondom, a vonatügy szoros és közvetlen összefüggésben áll a küszöbön álló elnökválasztással és valószínűsíthető célja a királycsinálás volt, elsősorban haladó, kicsit bővebben meg hatalmi berkekben. Azt hosszú ideje ki lehet tapintani, hogy Vučić nem támogatja, hogy az eddig elnök újrajelöltesse magát, ő egy másik jelöltet, vagy önmagát képzeli el ebben a szerepkörben, Nikolić viszont ezzel szemben nagyon is ambicionálja, hogy további öt évig lakhasson az elnöki palotában. Emellett itt van a haladó párton belül évek óta húzódó belső feszültség, az európai irányultságú és az oroszbarát erők között. Nyilvánvaló, hogy Vučić uniós irányának népszerűsége csökkenőben van a geopolitikai események miatt, mint amilyen a Brexit, Trump győzelme és úgy általában Moszkva pozíciójának erősödése. Azt is nagyjából tudni lehet, hogy a kormányfő orosz nyomásra állt el eredeti tervétől és vette be mégis a szocialistákat a kormányba, akiknek szoros orosz kötődésük van és arról is olvashattunk, hogy Nikolić nemrégiben tett oroszországi látogatása során támogatást kapott újrajelöléséhez. Nyilván összeesküvés-elméletekbe mennénk bele, ha ez a történet mögött Moszkvát látnánk – habár közvetett úton biztosan van némi szerepe az orosz nyomásnak – de az azért látható, hogy a koszovói akcióban mire ment ki a játék. Vučić pillanatnyi elbizonytalanodása, kijelentése, miszerint nem is tudta hogy néz majd ki a vonat és ezzel szemben az egyébként passzív Nikolić háborús retorikával színezett erőteljes színre lépése egy célt szolgált: rákényszeríteni a kormányfőt, hogy a haladó párt a jelenlegi elnök mellé álljon a választásokon. Ráadásul, a „Sínen guruló templom” újabb epizódja volt a Kiásott térkép című filmsorozatnak, amelynek előző részének a „Boszniai szerbek elszakadnak” volt a címe. A sorozatnak még közel sincs vége, de elárulhatom, hogy a kiásott térképen Szerbia nyugati határa a Karlovac-Karlobag-Ogulin-Virovitica vonalon van.
Mindezek alapján, ha Nikolić eléri a célját és ismét elnökjelölt lehet, nagyjából kirajzolódik kampányának hangvétele is. Hosszú évek után végre ismét magát adhatja, azt mondhatja, amit gondol, amiben hisz, a szerb területekről, a szerbek veszélyeztetettségéről, a bölcső visszaszerzéséről, a gonosz Nyugatról és Oroszország Anyácskáról. Hosszas előkészítés után ismét a kilencvenes évek elején találhatjuk magunkat. És ha már a kormánykoalícióról volt szó, az előzetes bejelentések ellenére továbbra is remélem, hogy a VMSZ nem áll be egy ilyen rossz emlékeket idéző és semmi jót nem ígérő kampány és politika mögé, amelynek pusztító következményeit már megtapasztalhattuk.
(Fotó: AP)
A jegyzet a Családi Kör hetilap 2017.0 1.19-i nyomtatott számában jelent meg és a lap engedélyével közöljük. Ha szeretné a jegyzeteket időben olvasni, vásárolja meg vagy fizessen elő a Családi Körre.
