Hatvan órán át vártam, hogy hátha… hogy mégsincs igazuk azoknak, akik rámírnak, hogy ez hihetetlen, hogy ez döbbenetes, hogy erre nincsenek szavak. Aztán elmúlt a hatvan óra, és be kellett látnom, nincs értelme többet várni, valóban hihetetlen, döbbenetes és tényleg nincsenek erre már megfelelő szavak.
Amikor egy közösség elveszíti egy olyan tagját, akit az is Tanárnőnek hívott, akit soha az életben nem tanított, akkor értelemszerűen ez a (gyász)hír kerül aznap és a következő napokban is a középpontba. Erről beszélnek az emberek, a Tanárnő fotója köszön vissza megannyi Facebook-bejegyzésben. Azokéban, akik ezt megtehetik.
Mert nem mindenki teheti ám meg. Vagyis megtehetné, de annak beláthatatlan következményei lehetnek, ugyanis a párt úgy döntött, dr. Káich Katalin halálhíre nem olyan horderejű, amellyel foglalkozni kellene, hogy azt akár csak pár sorban meg kellene említeni. És ha a párt úgy dönt, akkor az annak felügyelete és teljes ellenőrzése alatt levő Magyar Nemzeti Tanács is hasonlóan tesz. Nem születik bejegyzés a legnépszerűbb közösségi oldalra, még akkor sem, ha az MNT csúcsvezetésében ülők egy része ott ült a Tanárnő óráin, vizsgázott nála, és mindannyian tudják, hogy a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar első dékánja hunyt el.
A miértekre nagyon könnyű felelni.
Először is a Tanárnő nem volt párttag. Ha az lett volna, most a vajdasági magyar politikusok és a párttagok profiljait elözönlötték volna a haláláról szóló bejegyzések.
Másodszor: nem hallgatta el sose a véleményét, elmondta, akár szóban, akár írásban, ami a legtöbbször nem aratott osztatlan sikert a párttagok körében, akik már régóta elszoktak a vitától, a kritikától.
Harmadszor: Pressburger Csabának, a Magyar Szó éléről történt leváltására összehívott MNT-ülésen is közölte, sosem szavaz korábbi diákja ellen. Akkor is így tett, vagyis nem szavazta meg a főszerkesztő menesztését, de mivel a többség megtette, a Magyar Szó gőzerővel indult el a pártközlönnyé silányítás útján, s ha voltak is olyanok, akik megpórbálták ezt megakadályozni, azokat vagy kirúgták vagy felmondtak.
Negyedszer: a Tanárnő, Tomek Viktor leváltása után egy ideig még publikált a Hét Napban, utána viszont már a Családi Körnek küldte el az írásait, amelyekért soha nem kért egyetlen egy dinárt se.
Dióhéjban ezek voltak a Tanárnő fő „bűnei” a pártvezetők szemében, és amikor tragikus hirtelenséggel elhunyt, akkor valaki úgy döntött, a felsoroltak miatt a Magyar Nemzeti Tanács nem tesz közzé semmilyen hírt a halálával kapcsolatban, és a párttagok, miután megkapták az útmutatást, nem osztották meg a sajtóban megjelent gyászhírt.
Ez az eset nagyon jól mutatja, mennyire lehet komolyan venni a nyitással kapcsolatos szólamokat, amelyet először azzal igyekezett a párt bizonyítani, hogy az elmúlt időszakban az egyre kevesebb előadást repertoárra tűző Szabadkai Népszínház színészei játszották és rendezték az október 23-ai műsort. És ez nem volt elég, az ünnepi beszéd végén erre külön rá kellett erősíteni, ki kellett hangsúlyozni, miközben az őszinte közeledés minimális feltétele (lenne), hogy egy pártrendezvény pulpitusáról szólva ezt nem hozza szóba a felszólaló.
Talán a legegyszerűbb lezárása ennek a… nem is tudja az ember, hogy rombolásnak, folyamatnak, történelemhamisításnak vagy minek is nevezze… Szóval a legegyszerűbb lezárása ennek kortörténeti esetnek az lenne, ha Jézus mondatával („Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”) pontot tennénk a végére. És aki ismerte, az tudja, a Tanárnő most azt mondaná a kedves hangján, még akkor is jár a bocsánat lehetősége, ha pontosan tudják, hogy – pártparancs alapján – mit és miért cselekszenek.
Mi pedig könyöröghetünk: Isten óvja a vajdasági magyarságot.
