Húsz éve tartották a kettős állampolgárságról szóló népszavazást, a mérleg ma: gondosan kiépített kormányzati klientúra és drámai népességfogyás Magyarország határain túl. Van-e forgatókönyve a kisebbségi magyaroknak a Fidesz utáni politikára? Erre a kérdésre keresi a választ Tóth Szilárd János politológus a hvg.hu-nak írt cikkében.
Paradoxon, de a kettős állampolgárságról szóló, húsz éve megrendezett népszavazás legalább annyira szólt a határon túliak politikailag visszás kimenetelű befogadásáról, mint a kizárásukról. A magyarországi politikát figyelemmel kísérő határon túli magyarok szemében a régi baloldal „ősbűne”, hogy 2004-ben ellenezte a kettős állampolgárságot. Ezt a határon túliak úgy élhették meg, hogy igényeik képviseletét a baloldalon nem tekintik prioritásnak, és nemcsak az állampolgársággal járó politikai és szociális jogokból akarják őket kizárni, hanem egyenesen a nemzetből. Akár megalapozott, akár nem, ez a narratíva az utóbbi húsz évben mítosszá szilárdult, véli Tóth Szilárd.
Ugyanakkor a népszavazás volt az első politikai esemény 1989 után, ami határon túliak tömegét vonta be a magyarországi belpolitikába – a Fidesz támogatóivá tette őket. Azóta nőtt meg a határon túli magyaroknak az a részhalmaza, amely egyáltalán érdeklődik a magyarországi politika iránt. A részhalmazhoz tartozóknak közismerten homogén politikai attitűdjei vannak és 2014 óta ugyanúgy szavaznak. Minimális hatásuk van az Országgyűlés összetételére – hol egy, hol két mandátum hovatartozását döntik el.
A 2004-es népszavazás hasonlóan mély benyomást gyakorolt a határon túli magyar pártokra, mint a későbbi választópolgárokra. Például 1989 után sokáig mindkét nagyobb vajdasági magyar párt – előbb a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, majd annak felbomlása után a Vajdasági Magyar Szövetség – az „egyenlő távolság elvét” követte az anyaországi belpolitikát illetően. Konszenzus volt arról, hogy minden magyarországi párttal célszerű korrekt viszonyt ápolni – elvégre a „pesti” kormányok jönnek-mennek, a kisebbség viszont mindig rá fog szorulni az anyaország támogatására.
2004 után az MSZP-SZDSZ határon túliakkal szemben kirekesztőnek vélt álláspontja miatt ez a konszenzus megbomlott, és felgyorsult a VMSZ, a VMDK és a többi vajdasági magyar törpepárt közeledése a Fideszhez. A közeledésből aztán 2010-ben lett nyílt szövetség. Pásztor István, a VMSZ akkori elnöke jó érzékkel megsejtette, hogy Magyarországon egyhamar nem lesz kormányváltás, ezért a kisebbségi érdekérvényesítés hatékonysága többé amúgy sem az „egyenlő távolság elvét” teszi szükségessé, hanem azt, hogy személyesen Orbán Viktorral alakítson ki minél szorosabb viszonyt. Pásztor látványosan felégette a magyar baloldal felé vezető hidakat és „házasságra” léptette pártját a Fidesszel. Ilyet előtte kisebbségi magyar vezető nem csinált.
Az ellenzéki pártok nagyon sok befektetett erőforrás árán is csak alacsony számú szavazót tudnának szerezi a határon túli kampánnyal, és valószínűleg nem nyernének vele mandátumot. Észszerűtlen lenne így gazdálkodni az amúgy is szűkösen rendelkezésre álló pénzükkel és aktivistahálózatukkal.
…
Meglátjuk, mi várható hosszú távon, pláne ha tovább gyengül a Fidesz. A nagy kérdés persze az, hogy a régi ellenzék „ősbűnét” nem hordozó Magyar Péter pártja képes-e átrendezni – ha egyáltalán akarja – a határon túl fennáló politikai viszonyokat. Elválik, meg tud-e nyerni határon túli szavazókat, és könnyű vagy nehéz dolga lesz-e pártokkal. A határon túli magyar pártok manapság a fideszes klientúrához tartoznak, és egyelőre nem mutatják jelét, hogy kifelé kacsintgatnának, elemzi Tóth Szilárd János.
A vajdasági származású politológus teljes cikke elérhető a hvg.hu-n.
