A francia mondás szerint: Keresd a nőt! Vagyis: minden sikeres férfi mögött ott áll egy nő. Vágó István mögött is a felesége, Judit. Továbbá ott áll egy jó főszerkesztő, Kerényi Péter. Évtizedeken át készítették a jobbnál jobb vetélkedőket. A Legyen ön is milliomosból több mint ezret, nagyon sikeres volt még a Pókerarc és a Mindent vagy semmit! Isten Vágó Istvánt (1949–2023) vetélkedő-játékvezetőnek, Kerényi Pétert pedig a kvízek főszerkesztőjének teremtette. Ilyen sikeres páros még nem volt Magyarországon. Nyilván nem is lesz.
Elolvastam a könyvet Vágóról. Kíváncsi lettem: ki ez az alkotó, akinek a láthatatlan keze mindig ott volt. Kerényi Péterrel a Budapesttől nem messze levő pátyi otthonában beszélgettünk. Mindenkivel tegeződik.
Írtál egy nagyszerű könyvet egy nagyszerű emberről.
– Magamtól sosem írtam volna meg ezt a könyvet. Felkért a K. u. K. Kiadó. Azt gondolták, hogy ezt nekem kéne megírni, mert mégis 47 évet dolgoztam a Vágó Pistával. (Nem csupán munkatársak voltunk, hanem éltük egymást.) Nagyon meglepődtem, de miután úgy gondoltam, hogy nekem ez erkölcsi kötelességem, mintegy másfél perc gondolkodási idő után azt mondtam, hogy igen. Felidézem pályafutásának megszólalásait, megírom a sok-sok hozzá fűződő történetet, élményt, amelyeket együtt éltünk át, hiszen negyvenhét esztendei közös munkánk során nem egyszer több időt töltöttünk egymással, mint ki-ki a saját feleségével, családjával. Megszólal a könyvben több munkatárs, jóbarát, ismerős, játszótárs, családtag is. Egy QR-kód segítségével a könyv muzsikál, Vágó István is zenél az együttesével, a Favágókkal.
Beszéljünk az ismerkedés időszakáról.
– Három évvel Pista előtt, 1973-ban még egyetemistaként kezdtem a televíziózást külsősként. A Riporter kerestetikben 1975-ben Pista a képernyős döntő előtt kiesett. Vitray Tamás írja a könyv előszavában: „Pista nem nyerte meg a Riporter kerestetik vetélkedőjét abban az évben. De megnyert engem.” Ő azonban több nyelvet beszélő vegyészmérnökként inkább a Medimpexben látta a jövőjét, mert jól fizettek, és sokat járhatott külföldre. Időközben meghívták a Kicsoda, Micsoda? barkochba játék műsorvezetői válogatására. Ott ültem az egyik munkatársammal együtt játékosként. Nem voltunk igaziak, mert mi tudtuk a megfejtést. Az volt a feladatunk, hogy a műsorvezetőket nehéz helyzetbe hozzuk, hogy lássuk, miként vágják ki belőle magukat. Tehát ilyen értelemben a csapat beavatott emberei voltunk. Pistát választották műsorvezetőnek. Vitray azonnal fölkínált neki egy állandó munkahelyet a tévénél.
Vágóról egy egész könyv szól, el kell olvasni, most mesélj magadról.
– Hetvenkettő leszek, de érzésem szerint 29 éves vagyok közel 43 év tapasztalattal. Intenzíven éltem, ezért mondhatom, hogy két életet már leéltem, de a harmadikat még tervezem. Budapesten születtem, itt végeztem a gimnáziumot, majd a történelem–angol szakot az egyetemen. A vetélkedő játékra vagy annak vezetésére nem gondoltam. Már egyetemi hallgató voltam, amikor egy régi iskolatársam megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem kvízkérdéseket írni. Én akkor éppen az egyetemen szigorlatokra készültem, készítettem 30 kérdést történelemből, és bevittem a televízióba dr. Egri Jánosnak. Neki volt egy készülő vetélkedője, amihez ez kellett. Tetszett nekik, és felhívtak telefonon, hogy nem írnék-e 30 kérdést külpolitikából. Örömmel írtam. Az is tetszett nekik. Egyszer csak ott találtam magam külsősként, és azt kérdezte tőlem az Egri, hogy „ezeket a kérdéseket te írtad, nem lennél ezeknek a zsűritagja is?” A zsűrit nem úgy kell elképzelni, hogy ott ül a stúdióban, hanem az Úr hangjaként valahonnan egy fönti szobából le tud szólni. Vállaltam. Bementem ebbe a szobába, a zsűrikollégákhoz, fenekemen a tojáshéjjal, 23 évesen, és ott ült Elbert János irodalomtörténész, egyetemi tanár, Sas Elemér fizikus egyetemi tanár, Kernács Gabriella művészettörténész meg én. Ők is kérdésszerzők voltak. Néhány műsor után kérdezte Egri doktor, hogy lenne-e kedvem a kérdéseket begyűjteni és rendszerezni. Ezt a munkát úgy hívják, hogy szerkesztés. Begyűjtöttem, aztán kiválogattam, csoportosítottam. 1973-ban vagy 74 elején tartunk. Akkor volt az Aki mer, az nyer című vetélkedő, s büszkén mutattam a szüleimnek, hogy nézzétek, oda van írva a képernyőre, hogy a szerkesztő munkatársa Kerényi Péter! Olyan ez, mint amikor az embernek megjelenik az első újságcikke: rögtön vesz 15 példányt, hogy szétossza. Azután lediplomáztam Szabad Györgynél, aki a rendszerváltás után az országgyűlés elnöke lett.
„Ez a játék csak másodsorban tudáspróba, elsősorban szórakoztató vetélkedőműsor. A nézőknek. És mindig ők lesznek többen.”
Meglepő, de történészként és angolosként elmentél újságírónak.
– Kelen Béla, az Esti Hírlap nagy hatalmú főszerkesztője ezt mondta: „Mondjad, fiam, mit szeretnél? Lehetsz itt az Esti Hírlapnál, vagy elmehetsz egy jó üzemi laphoz dolgozni. Itt, az Esti Hírlapnál havonta egyszer fogsz írni egy cikket, a monogramodat aláírják, a címét nem te adod, és a köztes napokon felhozod a kávét. Az üzemi lapnál pedig minden műfajt kipróbálhatsz, megtanulhatsz, és ha ez így sikerült, akkor utána visszajöhetsz, és dolgozhatsz itt.” Észszerű okoknál fogva az üzemi lapot választottam. Ez volt az Izzó Újság, ami nagy dolog volt. A céget Egyesült Izzónak hívták, de Tungsram néven volt ismert. 36.000 dolgozója volt, tíz városban telephelyei. Itt a vezércikktől a nekrológig, a szocialista brigádportrétól az esszéig megtanultam mindent. Ez még egy lehetőséget adott. Sok jeles ember jött látogatóba itthonról és külföldről. Megfordult nálunk Billy Graham amerikai baptista lelkész, Zamercev őrnagy, aki annak idején Budapest első városparancsnoka volt, Willy Brandt, aki Németország kancellárja volt. Mindenkivel készíthettem interjút!
Két évre tervezett Izzós időszakod miért lett 12 év?
– Az Izzós munkahely roppant kényelmes volt, mert a televízióban külsőztem, csináltam sok mindent. Angol nyelvet tanítottam, elkezdtem vetélkedő játékokat vezetni szerte az országban, sokat utaztam belföldön a gyárak között, és hogy még valami kaland legyen, nyaranta megengedhettem magamnak, hogy idegenvezető legyek. 1981-től 88-ig nyaranta vittem csoportokat Brüsszelbe, Londonba, Párizsba, Angliába, Skóciába és Walesbe. Sőt később, 1987-ben megkaptam az első tengerentúli utamat, New Yorkba vittem csoportot úgy, hogy előtte sohasem jártam ott. Minden útra mint egy kollokviumra készültem. Szabadidőmben Angliában elmentem különböző helyekre, és a rádió vagy saját magam számára kis interjúkat készítettem az emberekkel. Így ismerkedtem meg London ceremóniamesterével, ami nagyon hasznos volt, mert ő rengeteg helyre adott ajánlást. A Táskarádió című rádióműsorban azután itt, Budapesten ezeket az angliai történeteimet leadták. Ebből született az első könyvem is, az Élő panoptikum című angliai riportkönyv ’88-ban.
Egy élmény abból az időszakból?
– Ott voltam Károly herceg és Diana esküvőjén 1981. július 29-én Londonban. Nem meghívottként, hanem turistavezetőként! Feltámadt bennem az újságíró, és akkorra már bemutattak Sir Alan Websternek, a Szent Pál-székesegyház dékánjának, aki a fiatal párt készítette fel az esküvőre. Vele készítettem interjút. Hazatelefonáltam – az sem volt akkoriban ennyire egyszerű még –, és szóltam az Új Tükörnek, hogy tudósítanék az esküvőről. Az Új Tükör főszerkesztője, Fekete Sándor azt felelte, nagyon jó! Két nappal később kapok egy üzenetet, hogy nagyon sajnálja, de mégsem kell az írás. Miért nem? Azért, mert hétfőnként van a pártközpontban eligazítás, és ott azt mondták, hogy ez az esemény egy kispolgári csökevény, kevesek érdeklődésére tarthat számot. Sándor azt mondta, hogy ő nem így gondolkodott erről, ahogy sokan mások sem.
A televíziózás ebben a korszakodban sem szünetelt?
– Az Izzó újság mellett sok mindent csináltam. A televíziózás teljes gőzzel ment. Voltam játékvezető, különböző vetélkedő játékokkal bejártam az országot. Tartottam előadásokat, hogy milyen a jó vetélkedő, írtam egy kis füzetecskét, hogy milyen ne legyen. Még KISZ-iskolákon is tanítottam. Az előadásomat meghallgatták ötvenen, ebből mondjuk 8 embert érdekelt ez a vetélkedős dolog. Ebből a nyolcból egy hazament, valamelyik művelődési házban a tanultak alapján megcsinált egy vetélkedőt, a másik hat vagy hét kényelmesebb volt: azok meghívtak. Anélkül, hogy én magamat különösebben népszerűsítettem volna, úgy felfutottak a meghívások, hogy akadt hónap, amikor huszonkét este tartottam vetélkedő játékot az ország legkülönbözőbb pontjain. Közben már 1973-tól Egri Jánossal dolgoztam, és 76-tól már párhuzamosan a barkochbával, amit Vágó Pista vezetett, más televíziós műsoraim is lettek.
Óriási tapasztalatra tettél szert a vetélkedő szakmában…
– 1986-ban már ezernél több vetélkedő játékot vezettem szerte az országban, és közben bedolgoztam a tévébe. Hol kérdéseket gyártottam, hol egyebet csináltam. Például a Játék a betűkkelben a pályám elején – egy héten talán háromszor ment a műsor – a műsor előkészítésén dolgoztam, és részt vettem a felvételen. Külsős voltam a televízióban, ám a kéthetenkénti barkochbával és a heti három Játék a betűkkel volt egy hónapban 14 műsor, amelyben dolgoztam. Gondolni sem mertem, hogy a rendszerváltást követő megváltozott televíziózásban előáll az a helyzet, hogy a Szerencsekerék meg a Mindent vagy semmit! főszerkesztője leszek. Havi 24 műsorban dolgoztam a televízióban.
Azután jöttek az újabb sorsfordító változások, hogy ne unatkozz…
– Eljöttem a Tungsramból, és elkerültem egy olyan újsághoz, amely először mondott igazat Magyarországon! Sajnos csupán angol nyelven. A The Hungarian Observer, Roóz Ferenc volt a kiadója. Ennek lettem a kulturális rovatvezetője, majd főszerkesztő-helyettese. Innen is egy érdekesség: a szerkesztőségbe bejött egy kedves ballonkabátos bácsika, kis szerény aktatáskájával, és hozta a Koestler Sötétség délben (Darkness at Noon) című könyvéről szóló recenzióját. Akkoriban még nem sok minden jelent meg erről a műről Magyarországon. Átvettem tőle a recenziót, és kiutaltam az ezért járó pénzt. Ezt a bácsit úgy hívták, hogy Göncz Árpád. Néhány hónap múlva ő volt Magyarország köztársasági elnöke. A Hungarian Observertől megkértek, hogy legyek tagja annak az újságírói csapatnak, amely a köztársasági elnök első külföldi látogatását Torontóba kíséri. Volt egy nagy vacsora a York nevű szállóban. Ezer meghívott, száz kerekasztal. Szegény köztársasági elnöknek nehéz protokollfeladata volt: körbement, és mindenkivel kezet rázott az asztaloknál. Odaérkezett az újságírók asztalához, ahol olyanok ültek, mint az Aczél Bandi, Bolgár György és mások, akik akkoriban Amerikában voltak. Én is ott ültem a többiekkel. Minden újságíróval kezet fogott, majd visszaszólt nekem: „Azért, édes fiam, ha írni kell valamit, csak szóljál nyugodtan!” A többiek nem értették, hogy miről van szó. Évekkel később ezt a történetet elmeséltem egy olyan showban Szekszárdon, ahol Göncz Árpáddal beszélgettem a színpadon. Akkor azt mondta Árpi bácsi: „Csodálkoztok, hogy emlékeztem rá? Hát kifizette a honoráriumomat!”
(folytatjuk)
@sz = MISKOLCZI József
@kep1 = „Ez a játék csak másodsorban tudáspróba, elsősorban szórakoztató vetélkedőműsor. A nézőknek. És mindig ők lesznek többen.”
@kep2 = A felvétel szünetében a Kerényi–Vágó kettős egyszer régen. A nagy dohányos Vágó Istvánnak megengedték, hogy ott is rágyújtson, ahol másoknak tilos volt
