Kerényi Péter főszerkesztőként évtizedeken át készített jobbnál jobb vetélkedőket Vágó Istvánnal. A Legyen ön is milliomos!-ból több mint ezret, kimagasló volt még a Pókerarc és a Mindent vagy semmit! Vágó István tavaly elhunyt. Neki állít méltó emléket a Vissza-Vágó című tartalmas könyvvel beszélgetőtársam, Kerényi Péter.
A kvízezés mellett tizegynéhány évig Zwack Péter közeli munkatársa voltál.
– A Hungarian Observernek voltam a főmunkatársa, amikor felkértek, hogy a Lord Rothermere nevével fémjelzett angol lapkonszert képviseljem Magyarországon. Ez csak annyit jelentett, hogy ha ideutaztak a munkatársaik, akkor elő kellett készítenem a látogatásukat, amit kértek, interjút stb. Akartak készíteni egy interjút az akkoriban frissen Magyarországra visszatért Zwack Péterrel. Megszerveztem. Szóltam, hogy én is szeretnék egy interjút készíteni vele. Azt mondta, holnap reggel találkozzunk a Hiltonban, és reggelizzünk együtt. Elmentem a Hiltonba, a magnót bekapcsoltuk, a fotós fotózott. Zwack (aki mindenkit azonnal tegezett) ezt mondta: „Figyelj, nem biztos, hogy most interjú lesz, de éntőlem járhat a magnetofon, fotózhat a fotós, de most én szeretnék tőled kérdezni valamit. Mondd, Péter, mi lehet belőlem itt, Magyarországon?” Megdöbbentem. Visszakérdeztem: „Ne haragudj, Péter, de ezt miért tőlem kérdezed?” Azt mondta: „Láttam, hogy az angolokat menedzselted, mindkettőnket Péternek hívnak, és miért ne?” Nem gondoltam volna, hogy erre a kérdésére közel két évtizeden keresztül fogok válaszolni. Mert ez történt. 16 évig közeli munkatársa, személyes tanácsadója voltam.
Ekkor már nagyon régen televíziós voltál…
– Jöttek a további műsorok, a Legyen ön is milliomos! és a Pókerarc. (Sok közülük megtekinthető a YouTube-csatornán – M. J. megj.) Maga a forgatási idő, amennyit távol kellett lennem a Zwack-cégtől, nem volt sok. Négy nap alatt felvettünk huszonnégy Milliomos-adást. Naponta hatot! Nagyon jó, amikor a játékos jön, megkérdezi a műsorvezető, hogy hogyan aludt, de valójában csak harminc perce volt, amíg átöltözött, mert mondtuk, hogy hozzon csereöltözéket. Ez így működik a televízióban. Reggel kilenctől este kilencig dolgoztunk rövid szünetekkel.
Lehet bírni fizikailag?
– Kemény munka mind a műsorvezetőnek, mind a stábnak. Akár a Milliomosról, akár a Mindent vagy Semmit!-ről volt szó, a napi 6 adás volt a norma. A játékosokon néha látszott a fáradtság, nem tudtak úgy összpontosítani a „másnapi” játékban, de hát ezzel járt.
Kerényi Péter: Keményen dolgoztunk. Naponta 6 Milliomos-adást vettünk fel
A fölvételtől az adásig mennyi idő telik el?
– Nem sok. Általában a következő havit vettük fel egy hónap végén. Tehát volt, amelyik néhány nap múlva került adásba, de legkésőbb egy hónap elteltével. Ebből is származhat kellemetlenség, például mire kell figyelnie a Milliomos szerkesztőjének? A szeptemberi adásokat augusztusban vettük fel, és vannak májusban megírt kérdések a bázisban. Adásidőre lehet, hogy az a világrekord, vagy éppen az aranyérmek száma már nem igaz. Azt a kérdést el kell dobni, vagy át kell írni. Felelősséggel lehet csak műsorba engedni mindent. Mondjuk, gyengélkedett a pápa, amire volt példa. Nem mersz egy vele kapcsolatos kérdést műsorba engedni, mert amikor a következő hónapban leadod, és szegény esetleg meghalt, a néző nem érti majd, hogy miért beszélünk róla jelen időben. Ezekre is oda kell figyelnem. Mondok a Szerencsekerék időszakából tragikus dolgot is. A játékosaink játszottak, és a nyereményt akkor kapták meg, amikor adásba kerül az a műsor. Lement, nem volt vele gond, a gyártás a nyereményeket továbbítja a nyertes számára, és megtudtuk, hogy amikor lement a műsor, az a játékosunk, aki aznap este játszott, már nem élt. Senki nem szólt nekünk, hát honnan tudhattuk volna?
Az ilyen kvízműsorok nagyon drágák lehetnek. Több mint 50 ember dolgozik rajta a válogatástól a megvalósításig… Sok milliót kiosztatok, licencért fizetni kell…
– Nagy tévedés, hogy ezek drága műsorok a többihez képest. Egy játékfilm, egy tévéjáték sokkal költségesebb. Ott több ember dolgozik, és a szereplőket is fizetni kell. Itt, hogy a játékosok nyernek, az ehhez képest elenyésző. Az a kérdés, hogy hol kezdődik a drága műsor. Az egyik legolcsóbb televíziós műsor a vetélkedő. Mit gondolsz, hogy 30 másodperc reklám ebben a műsorban mibe kerül? Szorozd be néggyel a kétperces reklámblokkot. Több a bevétel, mint az egész műsor költsége. Bőven megtérül a nyeremények összege. Ha ez a műsor vagy bármelyik műsor veszteséges lenne, azt onnan ismernéd meg, hogy nem látod. Mert nem sugározzák. És nem is osztottunk ki annyi sok milliót, mert van, aki elmegy 100 ezerrel, van, aki másfél millióval és nagy néha 10 millióval vagy 20 millióval. És nem is volt ilyen nagy nyeremény minden felvételi szakaszban.
Magyarországon rengeteg az okos, tájékozott, kvízképes ember. Hogyan találtok rájuk?
– A játékosok jelentkeznek. Számukra van egy válogatás. Ezen a válogatáson, mondjuk egy Mindent vagy semmit! válogatáson részt vett az asszisztensem és három vagy négy szerkesztő. A válogatás két egymást követő napon tart, mondjuk 100 emberrel, akik játszani szeretnének. Megírnak egy tesztet, beszélgetünk velük a teszt megírása után 5–10 percet. A jelentkezőkből alkalmasnak találtunk mondjuk 30-at. Ebből egy időre van elég játékosunk. Ha többet találtunk, akkor belekerültek a játékos-adatbázisba, és van, akit majd hónapokkal később hívunk be.
Első látásra hogyan lehet tudni, hogy valaki jó vagy sem?
– Van egy lélektana is ennek a válogatásnak. Sok mindennek kell megfelelni. A játékosválogatás a játékos ismereteire, megjelenésére vonatkozik. A Pókerarcnál szempont volt, hogy sokfajta karakterű ember kerüljön bele. És akkor nem is biztos, hogy a tudás, az ismeret számít. Mert majd az egyik magamutogatósabb lesz, a másik berezelősebb, a harmadik úgy fog kinézni, mintha kettőig sem tudna számolni, de van benne spiritusz, a másik úgy néz ki, mint egy egyetemi tanár, de nem ért semmihez. A barkochbánál is csináltunk próbajátékot a jelentkezőkkel. A játékosválogatásnál írnak egy tesztet. Ez a teszt egy jópofa módon megfogalmazott kérdéscsoport, amit annak idején én dolgoztam ki. Vannak személyes kérdések, tehát foglalkozás, életkor stb., milyen újságokat olvas… de van egy tudásalapú eleme is. Ha nem tetszik a megjelenésed, vagy más vonatkozásban nem stimmel valami, teljesen mindegy, akkor nem kell, hogy megbántsalak, azt mondom, „sajnos a többiek többet írtak, többet tudtak”. Mondok egy példát: Írjál annyi Jánost, amennyit csak tudsz! Leírsz rengeteg Jánost, de engem nem érdekel, hogy leírtál 25-öt a Kukorica Jánostól a Sárdi Jánosig, a Kádár Jánosig… Engem az érdekel, hogy van-e közte Ivan, Hans, John, mert ha van, akkor te a Jánosra, mint szóra nem ugyanúgy tekintesz, mint a kevésbé széles körben gondolkodók. Amikor kitöltöd a kérdőívet, akkor kialakul rólad egy profil.
Ezt a kiválasztást a szerkesztő végzi, vagy más?
– Főszerkesztője válogatja. Ha én vagyok a főszerkesztő, akkor ezek mindegyikén jelen vagyok. Legalább az elején, amikor találkozom a jelentkezőkkel, én mondom el, hogy mi lesz a feladat. Bárki elmondhatná, de én mondom el.
Honnan a rengeteg nehéz kérdés?
– A főszerkesztő felel a kérdésekért. Nem úgy, hogy ő írja (írhatja is, ha akarja), hanem ő van vásárló helyzetben. Vannak kérdésszerzők, akik határidőre kérdéseket írnak. A kérdésírókat az elfogadott kérdéseik alapján fizetik. Pénzt kapnak érte. Ezek főleg tisztességes tanáremberek, akik szeretnének egy kis mellékest.
Egy kérdésért mennyit fizetnek?
– Műsora válogatja. Annak idején lehetett kapni egy kérdésért mondjuk ezer forintot. Megírtál 100 kérdést, és megvettek tőled hatvanat. Úgy írtad meg a száz kérdést, hogy mind el szeretted volna adni, és lehet, hogy olyan főszerkesztőd van, aki keményen meghúzza a vonalat, és hatvanat sem vesz, hanem csak 25-öt. Én nem ez a típusú főszerkesztő voltam: ha valami rossz volt abban a kérdésben, de menthető, megoldható volt, akkor kijavítottam. És megvettem. Egy kérdés nem csupán egy kérdés. Egy vetélkedőnél nem az a kérdés, amelynek a végén kérdőjel van, mert így nagyon könnyű lenne pénzt keresni. A kérdés valamiről szól. Valaha azt mondta nekem egy főszerkesztőm, a pályám elején, hogy „Péter, vedd tudomásul, hogy minden kérdés önmagában egy kis műsor”. Ott megtanultam, hogy egy kérdésben kell lenni valami kis fifikának, valami tartalomnak és hitelességnek. Ami azt jelenti, hogy megírsz egy kérdést, kötelezően feltüntetsz hozzá három forrást, ahol ellenőrizted, hogy ez valóban így van.
A szerzők így csinálják?
– Igen. Tehát nem sok a kérdésenkénti 1000 forint! Arról nem is beszélve, hogy ha a Wikipédiát jelöli meg forrásnak, akkor másnap már nem kell írnia. Nagyon fontos, hogy ha ellenőrzöm azt a forrást, akkor ott legyen a kérdésben leírt válasz. Ha ott van egy forrás, és nincs benne a válasz, jövő hónapban már nem veszünk tőle. Nem könnyű kenyér a kérdésírás. Ez is művészet: vannak olyan kérdések, amelyeknek tréfás a felütése. Mikor bekerülsz a Milliomos játék székébe, ne kerülj abba a helyzetbe, hogy kamerák, fények hatása alatt megijedj. Ezt valahogy oldani kell, ezért az első kérdéseket úgy neveztük (mert kettessel kezdődtek a nehézségi fokozatok), hogy a vicces kettes. Ennek is volt mestere, aki tudott ilyen kérdéseket írni, pl. Hogy hívták azt a mitológiai alakot, akinek a szárnya megégett, mert közel repült a Naphoz? S akkor ott van a négy válaszlehetőség, mely így szól: Konkordosz, Boingosz, Tupoljevosz vagy Ikarosz. Már eleve a felvetés is mókás, ennek következtében nyilván egy kicsit jobban elengedi magát a versenyző.
Sokan a Milliomosban nagyon idegesen kezdenek. Ez természetes?
– Az egész műsornak külön lélektana van. Pszichológiával foglalkozó emberek találták ki. Amikor egy sorkérdés után a legjobban válaszoltál, felállsz, akkor a játékvezetőhöz olyan padlón mégy ki, amelyik átlátszó, és alatta mélység van. Ha egy kis tériszonyod van, mire odaérsz a Vágó Pista mellé, már örülsz, hogy kezet tudsz fogni vele. Mindennek jelentősége van. Azután felülsz egy székbe, és az olyan magas, hogy nem ér le a lábad. Próbáld ki, hogy egy ilyen magas széken ülsz, és ugyanazokra a kérdésekre válaszolj, mint amikor leér a lábad. Rögtön rá fogsz jönni. A magas szék elbizonytalanít. Minden erre megy ki.
Biztos benne?
„Egyesek szerint határozottan ördögi gondolatom támadt. Felkerestem a majdani anyakönyvvezetőt, és előadtam a kérésemet, hogy amikor a szertartás odaér ahhoz a mindent eldöntő ponthoz, melynek keretében feleségem pozitív válasza után én is kimondom az igent, akkor – tekintettel a legkedvesebb műsoromra –, tisztelettel arra kérem, hogy kérdezzen vissza:
– Biztos benne? – én pedig majd férfias határozottsággal, minden segítség igénybevétele nélkül, majd azt mondom:
Kerényi Péter harmadik esküvőjén Vágó volt a tanúja (balról jobbra: Szummer Krisztina (tanú), az ara, Kerényi Szummer Olga, a vőlegény, Kerényi Péter és a tanú Vágó István.)
– Jelöljük meg!
Az anyakönyvvezető még azt is hozzátette helyettem: Akkor jelöljük meg!
Egy fotóst kifejezetten ráállítottunk a kvízmester barátomra, hogy megörökítse a meglepetés pillanatát, amikor nála dörren a poén. Mert arra még a legvadabb álmaiban sem mert számítani, hogy a szerkesztő-vőlegény ilyenformán lép túl az ünnepi pillanat határain.” (Idézet a Vissza-Vágó c. könyvből)
