Gyertyagyújtás, 15 perc csend. Plüss állatkák sorakoznak az újvidéki vasútállomás épülete előtt. 2025. március elseje van.
Négy hónappal ezelőtt, 2024. november 1-én ugyanúgy ültem a számítógép előtt, mint most. Ülni ugyanúgy ültem, de nem az az ember voltam, aki most vagyok. Akkor az első hírt olvasva azonnal annak fordításába kezdtem, de fogalmam sem volt róla, hogy valójában mi történt, mi történik azokban a percekben Újvidéken.
Ez volt az első hír, ami aznap az újvidéki tragédiáról megjelent a Szabad Magyar Szó oldalán.
Összedőlt az újvidéki vasútállomás épületének egy része, többen megsérültek
A hírek akkor még csak sérültekről szóltak, az első fotók alapján viszont már tudni, sejteni lehetett, hogy itt sokkal nagyobb a baj. Negyvenöt perccel később már legalább egy halálos áldozatról számoltunk be.
A tragédia után három órával már nyolc áldozatról írtunk. Estére tizenkettő másnapra tizennégyre nőtt az áldozatok száma, míg a három túlélő közül végül egy a kórházban hunyt el, hetekkel később.
A tragédia napján azon a délutánon mindenki csendben végezte a dolgát, de szólni nem igazán tudtunk egymáshoz. Ahogy érkeztek a hírek, úgy folytak a könnyeim. Minden bizonnyal másoknak is. Mindannyiunknak. Azóta is.
A kérdések is csak sorjáznak, de válaszok még nincsenek. Miért és hogyan történhetett meg? Ki a felelős? Ki fog felelni ezért? Hogyan lehet továbblépni ebből a traumából?
Négy hónap telt el a tragédia óta. Az áldozatokra és a túlélőkre minden nap emlékeznek országszerte. A tragédia megváltoztatta a mindennapjainkat és nagyon úgy tűnik az egész társadalmunkat alapjaiban formálja át. Talán ebben lehet az egyetlen ép ésszel felfogható magyarázat, ebbe lehet kapaszkodnunk.
Miért kellett tizenöt ártatlan embernek meghalnia november elsején?
