A Belgrádi Egyetem egy intézetében dolgozom, főleg otthonról, és átlagban havonta kétszer járok a fővárosba fontosabb eseményekre, megbeszélésekre, konferenciákra, előadásokra. Az Újvidéket és Belgrádot összekötő szakasz nem ismeretlen számomra, a beindulásától kezdve tavaly október végéig az utat lerövidítendő úgy jártam dolgozni, hogy Újvidékig busszal, onnan vonattal (utoljára két nappal mentem el az ominózus előtető alatt a vonatra tartva).
Úgy képzeltem, hogy az Interregio vonatnak, amely a kisebb településeken is megáll, a vonalát majd meghosszabbítják, számolgattam, hogy mennyi idő kell majd Kishegyestől Belgrádig, és arra jutottam, hogy bármennyi is, olyan sok nem lesz, mint busszal, és sokkal kényelmesebben tudok majd laptopozni, olvasni, zenét hallgatni, vagy akár az ablakon kibámulni, mint amikor busszal utazok. A menetrenden nem is gondolkodtam, tudtam, hogy az Újvidék-Belgrád vonalon van jó néhány Interregio vonat, csak akad olyan, ami reggel megfelel Belgrádba utazni és késő délután hazajönni.
Hideg zuhanyként ért a Szabadka-Belgrád menetrend: a tizenhárom vonatból csak négy áll meg Kishegyesen, és ugyanennyi az ellenkező irányban, ami jóval kevesebb mint ahány Interregio vonat közlekedik Újvidék és Belgrád között. Ráadásul, ha nem akarok reggel fél hatkor körül útra kelni Újvidék vagy Belgrád felé, a következő lehetőségem csak fél tízkor van. A visszafelé tartó vonatok menetrendje, ha munkából jövök, megfelel, de az a naiv vágyam, hogy vonattal járok majd színházba vagy más kultúreseményre, meghiúsult, ugyanis az utolsó vonat Kishegyesre Belgrádból este hétkor, Péterváradról pedig 39 perccel később indul.
A Szabadkáról Kishegyesre tartó utolsó járat ennél is előbb, délután ötkor van – ennél még a sokat kárhoztatott autóbusz-menetrend is jobb a 18 órási utolsó indulási időponttal. Ha valaki valamit is gondolt amikor megtervezte ezt a menetrendet, akkor az az volt, hogy a falusi ember munka után menjen haza.
Akárhogy is próbáltam rájönni a logikára, nagyon úgy tűnik, hogy a szervezési elv az volt, hogy a vonatok egész órakor induljanak mind Belgrádból, mind Szabadkáról, és a két Soko – egy Interregio ritmust kövessék. Ezek után az, hogy csatlakozás legyen biztosítva a nem túl sok közlekedő vonat valamelyikéhez, például a Belgrádból délre vagy netán a Szabadkáról Szegedre tartóhoz, infrastrukturális fantasztikum.
Pétervárad – ötezer lépés, négyszáz dinár
Hétfőn azonban még nem Belgrádba utaztam, hanem Újvidékre, azaz Péterváradig vonattal. Az autómért mentem a szerelőhöz, és mivel sejtettem, hogy autótulajdonosként a hideg beálltával nem fog túlságosan csábítani a gyaloglás, talán ez az alkalom, hogy lemérjen, gyalogosan milyen messze van a vonatállomás. Mint kiderült, 32 percnyire. A peronra érve megörültem, hogy két másik ember is van ott, azonban kiderült, ők csak a vonatot filmezik. Bár nem szeretek képernyőn mutatkozni, valahol elvártam volna, hogy megkérdezzék a véleményemet, azonban rám se hederítettek, úgy tűnt, egyenesen igyekeznek engem kizárni a káderből, csak a sínek és az érkező vonat képi világa érdekelte őket.
A hangosbemondó egy rövid hangjelet adott amikor a vonat megjelent a láthatáron, de néma maradt. Ez a szerelvény egy percet sem késett és nagyrészt üres volt. Konstatáltam, hogy a verbászi állomás, amely akárcsak a kishegyesi, új és a településen kívül helyezkedik el, rendelkezik váróteremmel – láthatóan magasabb helyet foglal el a vasúti megállóhelyek és állomások hierarchiájában, hiszen ott, akárcsak Topolyán, a gyorsvonat is megáll. Verbász és Pétervárad között a vonat csak Ókéren (Zmajevo) állt meg, a kishegyesihez hasonló megállóban többen is fölszálltak. Az egyetlen hely, ahol senki nem szállt se föl, se le, hiszen a vonat meg sem állt, Újvidék volt: ha nem lett volna gyönyörű napos délelőtt, az elhagyatott peronok kísértetváros látszatát keltették volna.
Péterváradra a beharangozott egy perc késés ellenére négy perccel korábban ért be a vonat, de még így is lekéstük az állomástól mintegy öt perc gyaloglásnyira megálló vonatpótló buszt, ami Újvidék központjába visz. Ennek a busznak a menetrendjét egyébként a buszmegállóban nem láttam kifüggesztve, és ha bármihez igazítva van, az biztos nem a Szabadkáról érkező vonat. A következő vonatpótlóra 25 percet kellett volna várni, szerencsére két városi busz is megáll ugyanabban a megállóban, így negyedóra alatt meg lehet érkezni Újvidék központjába.
A kishegyesi házamtól az újvidéki Duna-parkig másfél óra volt az út, a lépésszámlálóm több mint 5000 lépést számolt és összesen 400 dinárt költöttem az útra: a SRB Plus kedvezményes kártyával (egy évre 800 dinárba kerül és minden vonatra 30 százalékos kedvezménnyel vásárolható vele a jegy) a vonatjegy 300, a városi busz 100 dinár volt.
A magányos utas
Kedden eljutottam a vonat végállomásáig, ugyanis Belgrádba utaztam. Menettérti jegyet vettem 1000 dinárért, és a vonatállomásra kijutás utolsó fönnmaradt módját, az autózást választottam, így öt perc alatt a kishegyesi vasútállomásra értem. A vonatot már megszoktam, hogy egyedül várom, de ezúttal a peronőrrel sem találkoztam. Csak remélni tudom, hogy ez nem annak az előjele, hogy ha valamiféle utasszámológép bizonyos számú utasnál kevesebbet jelez, kiiktatják ezt az állomást. A hangosbemondó most is csak egy rövid hangot adott, és percre pontosan megjelent a vonat.
Pontosan is érkeztünk a megtévesztően Centarnak nevezett Prokop vasútállomásra, azonban a belgrádi városi közlekedés napi szintű összeomlása épp azon a trolivonalon történt, amivel én el tudok jutni a munkahelyemre. Negyed órányi várakozás után nekilódultam gyalog a jó félórás útnak, áldva a percet amikor a szép helyett a kényelmes cipőt választottam. Elengedtem egy sóhajt a régi belgrádi vasútállomás emlékére, ahonnan ezzel a tempóval 10 perc alatt gyalog az intézetbe értem. Próbáltam pozitív maradni: legalább nem az újbelgrádi új autóbusz-állomáson voltam, ahonnan nemcsak legalább ennyire megbízhatatlan a tömegközlekedés, hanem gyalog el sem lehet jutni a belvárosba.
Visszafelé, amíg siklott velem a vonat most már teljességében megismert szakaszon, a vonaton levő internetet használva e-maileztem, és a napsütötte tájat elnézve egy normális ország normális állampolgárának képzeltem magam. Nem sok hiányozna, hogy valóban így legyen: egy reggeli és egy késő esti indulás, egy fedett váróterem, egy jegyautomata. Miközben egyedüli utasként szálltam le, és senki sem szállt föl, a vonat már tovább zakatolt amikor a hangosbemondó bemondta, hogy két percet késik. A dolgok (még) nincsenek a legjobban összehangolva.
Rácz Krisztina
Az első rész:
____________________________________________________________
Itt az év ajánlata: te nyugodtabb, mi még jobbak leszünk!
A visszajelzések alapján három dolog idegesít a honlapon:
- a felugró reklámok,
- az, hogy nem tudod végigolvasni az előfizetőknek járó cikket,
- a mellégépelések.
A mi problémánk pedig az, hogy nem tudunk még több saját anyagot előállítani, mert a mintegy húsz önkormányzat nulla dinárt hagyott jóvá a beadványainkra, és a Magyar Nemzeti Tanács – a pártházból érkező, mondvacsinált okokra hivatkozva – évek óta nem javasolja támogatásra a pályázatainkat.
Segítsünk egymáson! Napi húsz dinárért (0,17 euró) legyél a Szabad Magyar Szó előfizetője, így megszabadulsz a felugró reklámoktól, elolvashatod a Plusz rovatban megjelenő cikkeket, és nem mellékesen ezzel is hozzájárulsz, hogy továbbra is a Szabad Magyar Szó legyen a legolvasottabb vajdasági magyar honlap és még több helyi témáról számoljunk be!
U. i. Ha kétszáznál több előfizetőnk lesz, bizisten, még egy olvasószerkesztő alkalmazását is megfontoljuk!
