Strasbourgban, az Európai Parlament épületeinek labirintusában nehéz nem a nagy politikára gondolni. Képviselők sietnek szavazásra, asszisztensek telefonálnak, újságírók várnak nyilatkozatokra. Ebben a környezetben ült le beszélgetni Zarándy Zoltán, a KecsUP Hírek kérésére Dimitrije Dimićtyel – a 26 éves szerb egyetemistával, aki nem mandátummal, nem pártlogóval, hanem a szerbiai diáktüntetésekből kinőtt demokrata diákközösség felhatalmazásával érkezett ide.
A találkozás már önmagában jelzésértékű: a politika ma már nem csak a tárgyalótermekben zajlik, hanem az utcán, az egyetemek előtt, és egyre gyakrabban fiatalok hangján szólal meg.
Európa reménységei, a tüntető diákok – egy diákvezér Strasbourgban
A 2025-ös év legfiatalabb Szaharov-díj jelöltjei minden bizonnyal a szerbiai diáktüntetések vezetői. Egyikük, a niši egyetem másodéves joghallgatója, Dimitrije Dimić nem kész politikai üzenetekkel érkezik a nemzetközi sajtótájékoztatóra és az Európai Parlament Sajtószemináriuma keretében szervezett interjúra. Fesztelenül, mosolyogva mesél történeteket: arról, hogyan indultak el a tüntetések, hogyan szerveződtek a hallgatók egyik napról a másikra, és milyen volt először szembesülni azzal, hogy a hatalom nem partnerként, hanem kockázatként tekint rájuk. Beszédmódja közvetlen, néha kifejezetten személyes – ez az, ami élesen megkülönbözteti a hivatásos politikusoktól.
Dimić nem nevezi magát vezetőnek, mégis sokan hallgatnak rá. Szerepe inkább abból fakad, hogy képes összekötni a helyi tapasztalatokat a nemzetközi nyilvánossággal. Strasbourgban sem „Szerbiáról” beszél, hanem egy generációról, amely Kelet- és Közép-Európában hasonló kérdésekkel küzd: van‑e beleszólásunk a saját jövőnkbe, és számít‑e még a felelősségre vonás.
Egy tragédia után
A szerb diáktüntetések kiindulópontja egy tragikus esemény volt, az újvidéki pályaudvar előtetőjének összeomlása, amely sokak számára a rendszer működésképtelenségének szimbólumává vált. A diákok kezdetben nem forradalmat akartak, hanem válaszokat: ki a felelős, miért nem működnek az ellenőrző mechanizmusok, és miért mindig „következmények nélküli” az állami mulasztás.
A tiltakozások azonban gyorsan túlnőttek az eredeti ügyön. Az egyetemekről az utcára vonuló fiatalok ráébredtek, hogy problémáik nem elszigeteltek. A korrupció, az intézményi átláthatatlanság, a politikai cinizmus mindennapi tapasztalat számukra – és nem csak Szerbiában. Szimbolikus, hogy épp december 24-én szüntették meg a büntetőjogi eljárást a tragédia gyanúsítottjai, köztük a korábbi építésügyi miniszter ellen Újvidéken. Nincs itt semmi látnivaló – ismerős, ugye?
Európai mintázat
Amikor Dimić Strasbourgban beszél, világossá válik: a szerb diáktüntetések nem kivételek, hanem részei egy európai folyamatnak. Francia diákok a nyugdíjreform ellen, német fiatalok a klímapolitika elégtelensége miatt, lengyelek az abortusz joga mellett és magyar hallgatók az egyetemi autonómiáért és az LMPBTQ Pride megrendezésért és a jogegyenlőségért tüntetnek – más ügyek, hasonló érzés: a döntések nélkülük születnek, de velük fizettetik meg az árat.
Magyar szemmel
Magyarországi olvasóként nehéz nem párhuzamokat látni. Az elmúlt években Magyarországon is újra és újra diákok és tanárok vonultak utcára az oktatás állapota, az egyetemek modellváltása, az autonómia kérdése miatt. A forgatókönyv is ismerős: kezdeti társadalmi szimpátia, majd politikai támadások, relativizálás, kifárasztás.
Dimić története azért érdekes Magyarország számára, mert megmutatja, hogy a diákmozgalmak akkor is hatással lehetnek a közbeszédre, ha nem érnek el azonnali politikai fordulatot. A szerb tüntetések nyelve tudatosan kerülte a pártpolitikai címkéket – ez a stratégia sokáig megnehezítette a hatalom számára a hiteltelenítést. Ez a tapasztalat a magyar diák- és tanármozgalmak számára is tanulságos lehet.
Nem hatalmat, normákat
Az interjú során Dimić többször visszatér egy gondolatra:
„Mi nem hatalmat akarunk, hanem normákat.”
Ez a mondat jól összefoglalja a mozgalom lényegét. A diákok nem kormányt akarnak alakítani, hanem azt követelik, hogy az állam tartsa be a saját szabályait és vállalja a felelősséget a döntéseiért.
Ez a hozzáállás különösen fontos egy olyan régióban, ahol a politika gyakran a lojalitásról és nem az elszámoltathatóságról szól. A normák követelése önmagában politikai tett – még akkor is, ha nem pártzászlók alatt történik.
Hogy mindez Strasbourgban hangzik el, nem puszta véletlen. A város egyszerre jelképe az európai egységnek és az európai távolságnak: sok fiatal számára Brüsszel és Strasbourg elérhetetlennek tűnik. Dimić jelenléte itt azt üzeni, hogy a perifériáról érkező hangok is képesek eljutni az európai döntéshozatal közelébe.
Mi következik?
A kérdés persze nyitott: mi marad a diáktüntetésekből hónapokkal, évekkel később? Dimić ebben sem idealista. Tudja, hogy a mozgalmak kifáradnak, az emberek visszatérnek a mindennapokhoz. De azt is állítja: valami mégis megváltozik. Egy generáció megtanulja, hogy nem magától értetődő a hallgatás.
Aki kíváncsi a részletekre, tekintse meg a teljes interjút magyar/angol feliratozással (a felirat a CC gombra kattintva jelenik meg).
