A beszélgetés közvetlen apropója a neves újvidéki íróval, Végel Lászlóval – aki a magyar Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja és a szomszédos ország összes fontos irodalmi díjának birtokosa –, a Neoplanta című színházi előadás századik jubileuma. Az előadást Végel László regénye alapján Urbán András állította színre az Újvidéki Színházban. Példa nélküli ez a jubileum ennél a kisebbségi, de fontos és tekintélyes színháznál. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Végel a jelenlegi magyar politikai elit szemében – legyen szó akár az anyaországiról, akár a vajdaságiról – nem éppen népszerű. Mert szeret kritikát megfogalmazni. Tehát mindezek ellenére: századik előadás! Ez mindenképpen megfelelő apropó egy interjúhoz.
De van itt még sok más is, amit apropónak tekinthetnénk. Újvidék, Vajdaság és Közép-Európa regényes krónikásaként Végel sajátos, „multikisebbségi” szemszögből mindig szívesen reflektált az aktuális eseményekre is. Nem rejtőzött el, mint sokan mások. Így aztán ma azokról a történésekről is beszélgetünk vele, amelyek mindannyiunkat gyötörnek vagy épp reményt adnak: a polgárok-egyetemisták lázadásáról, a romokban heverő Vajdaságról, valamint Orbán Viktor és Aleksandar Vučić autokratikus-testvéri viszonyáról. De mindenekelőtt Újvidékről, amelyhez Végel újra meg újra visszatér, a lázadás városáról, vagy a városról, amelyet felemésztett a történelem és a korrupció.
„Alapításától, azaz 1748-tól a század végéig Újvidék egy nemzeti szempontból összetett államban létezett. Az alapítólevél szerint a város hivatalosan is többnyelvűként lépett be a többnemzetiségű birodalomba. Mária Terézia, a város keresztanyja, az alapító dokumentumban rögzítette, hogy a neve Neoplanta legyen, de minden nép a saját nyelvén nevezze. A város szinte a semmiből született meg a török hódoltság után, és a horthysta időszak (1941–1945) kivételével egészen a szocialista Jugoszlávia felbomlásáig – tehát több évszázados történelmének jelentős részében – többnemzetiségű birodalmak része volt. Csak az utóbbi harminchat évben került nemzetállami keretek közé, és ez elkerülhetetlenül megtörte a hagyományait.
A város egy olyan földrajzi területen fekszik, amely Gdańsknál kezdődik és egészen Triesztig ível. Elég Günter Grass vagy Claudio Magris városregényeire gondolnunk, hogy megértsük, milyen különleges, gyakran drámai helyzetekben kellett ezeknek a városoknak küzdeniük a túlélésért. Ebbe a csoportba tartoznak az egykori Jugoszlávia egyes városai is, például Ljubljana, Zágráb, Maribor, Eszék, de bizonyos értelemben Szarajevó is. Nem véletlen, hogy ezen a térségen belül folyamatosan íródtak a városregények: Grass és Magris mellett Jergović és Šnajder műveire is gondolok. A délszláv háborúk idején ez a több évszázados hagyomány egyre inkább elhalványult. A város elveszítette azt a szerepét, amelyet a szocialista Jugoszláviában gondosan ápolt: a dunai egyensúly őrzőjének a szerepét. Ez a kulturális értékrend felesleges luxusnak bizonyult” – mondja Végel László a Vreme hetilapnak adott interjújának elején.
VREME: A Neoplanta című darab hosszú éveken, háborúkon és a múlt század háború utáni időszakain keresztül mutatja be a városban bekövetkező változásokat; erős társadalmi és politikai elkötelezettség jellemzi. Minek köszönheti aktualitását? Mennyire rezonál valójában a jelennel?
VÉGEL LÁSZLÓ: Manapság a város drámai küzdelmet folytat önmagával. Elveszítette régi, több évszázados identitását, de sem újat nem sikerült építenie, sem megteremtenie a múlt és a jelen szintézisét. Kérdés, hogy nemzetállami keretek között ez egyáltalán lehetséges-e. Újvidék tulajdonképpen e lehetőség vesztese vagy hőse.
Az Európai Unióról szóló jelenlegi vitákban az egyik oldalon a nemzeti szuverenitás hívei állnak, akik az EU-t egyfajta vámunióvá alakítanák, míg a másik oldalon egy olyan koncepció körvonalazódik, amely korlátozni igyekszik a nemzetállamok túlsúlyát. Újvidék sorsa ennek a vitának a kimenetelétől függ. Ha a nemzeti koncepció kerekedik fölül, a város történelme egyszerűen el fog tűnni. Nem lesz szükség erőszakos beavatkozásra – magától el fog hervadni. Talán marad néhány múzeumi érték: Aleksandár Tišma regényei, esetleg még néhány irodalmi mű, köztük az enyémek is. Talán az előadás éppen egy eltűnő város rekviemeként lett ennyire népszerű.
VREME: A Neoplanta, avagy az Ígéret földje című regényben elsősorban a múlt századi Újvidék genealógiáját tematizálja. Véleménye szerint mi történt azóta? Honnan indultunk és hová érkeztünk? Vajon Újvidék még mindig az „ígéret földje”, tekintve, hogy folyamatosan változik a lakosság szerkezete?
VÉGEL LÁSZLÓ: Az elmúlt száz évben a lakosság nemzetiségi összetétele drámaian megváltozott. Igazságtalan lenne azonban ezt csak Újvidékhez kötni. Az általam említett övezet multikulturális városai hasonlókon mentek keresztül demokratikus körülmények között is. Eric Hobsbawm brit történész a huszadik századot „rövid, de véres századnak” nevezte. Valóban véres volt, tele etnikai tisztogatásokkal.
Kihangsúlyoznám, hogy a demográfiai változások nem föltétlenül vonják maguk után a kulturális értékrend drasztikus megváltozását. Elég Isztriára gondolni, ahol 1945. után radikálisan megváltozott a lakosság összetétele, de az utódok megújították a korábbi értékrendet. Igaz, a szocialista Jugoszláviában voltak komoly kísérletek ebben a témában. 1945. után az ország egy nagy európai kísérlet helyszíne volt: vajon együtt tudnak-e élni különböző nemzetek, kisebbségek, vallások és kulturális hagyományok? A Tito utáni politikai elit, amely csak egy helyben toporgott, nem tudott választ adni erre a kérdésre, amivel csak a nemzeti indulatokat szította. A kommunisták feltartott kézzel várták a nacionalista messiásokat. Különös módon a jugoszláv elitek mind populizmusban, mind a nemzeti szuverenitás doktrínájában megelőzték a közép-kelet-európai eliteket. Ebben a kontextusban születtek az újvidéki traumák, amelyek a várost a saját múltjával való szakítás felé terelték.
VREME: És mi a helyzet Vajdasággal? Vajon az autonómiája már a múlté? Mennyire felelős ezért a centralista nacionalizmus, és mennyire az autonómia-pártiak szubjektív gyöngesége?
VÉGEL LÁSZLÓ: Vajdaság autonómiája valójában az egykori Jugoszlávia demokratikus vívmánya volt, amelyet az utódok nem tudtak megőrizni. Könnyű célponttá vált Milošević populista hívei számára. A helyi lakosság nem kezdett ellentüntetésekbe. Az autonómia védtelen maradt. Azért is vált könnyű prédává, mert a tartományi pártelit antidemokratikus eszközökkel védte az autonómia eszméjét. Az 1971-ben kezdődött „antiliberális forradalom” végzetes tisztogatásai után már nem lehetett egy alternatív program megalkotásával szembeszállni az „antibürokratikus forradalommal”. A város gyakorlatilag tárt karokkal várta Miloševićet. Ez a paradoxon részben kompromittálta az autonómia ideáját, amelyet sajnos akkor sem lehetett megújítani, amikor a merev politikát még merevebb populizmus és nacionalizmus váltotta föl. A Judit című drámámban, amelyet akkoriban írtam, egy olyan várost írtam le, amely alig várja, hogy meghódítsák.
Úgy gondolom, mindebben az is szerepet játszott, hogy a lakosság többsége – amely egyébként erősen megosztott a vajdasági identitás kérdésében – a nyolcvanas évek végén és később is úgy vélte, hogy a nemzeti érdek fontosabb a demokráciánál, és ez a mai napig nem változott.
VREME: Mennyire hibás ebben a nagyobb kisebbségi közösségek elitje, elsősorban a magyaroké, amely úgy tűnik, mostanra és mindörökre lemondott Vajdaságról?
VÉGEL LÁSZLÓ: Az ő szerepük leginkább szimbolikus volt. Szinte törvényszerű – és ez nem csak Szerbiára érvényes –, hogy az etnikai alapon szerveződő kisebbségi pártok alkalmazkodnak a kormánypártokhoz, hogy bizonyos engedményeket csikarjanak ki a közösség, de leginkább a saját elitjük számára. A VMSZ a kilencvenes években az önkormányzatokban „technikai koalíciót” kötött a Szerb Szocialista Párttal. 2000 októberében átállt a DOS (Szerb Demokratikus Ellenzék) oldalára, rövid időre belépett a kormányba, majd a Szerb Haladó Párt hatalomra kerülése után ismét oldalt váltott, és lojálisabb lett a kormánypárthoz, mint a többi koalíciós partner. Beéri a 2000 után alapított nemzeti tanácsokkal, amivel befejeződött a tartomány politikai fragmentálása.
VREME: Térjünk vissza Újvidékre. A körülmények összjátéka folytán a város a Vučić-rezsimmel szembeni ellenállás legnagyobb központjává vált. Ez csak annak a következménye, hogy a tragédia – a vasútállomás előtetőjének leomlása – éppen ebben a városban történt, vagy beszélhetünk mélyebb okokról is?
VÉGEL LÁSZLÓ: Nem állítanám, hogy Újvidék lázadó város. Létezik ugyan egy jelentős és művelt polgári réteg, de inkább túlélni akar, semmint lázadni. Sajnos az utóbbi évtizedekben nem jelent meg országos tekintéllyel bíró politikai elit, miközben az értelmiség vezető rétege a kritikus helyzetekben a kompromisszumot vagy az úgynevezett „diszkrét ellenzékiséget” választotta a tartós kritikus álláspont helyett.
Ugyanakkor az előtető leomlása és tizenhat ember szörnyhalála érzelmileg fölkavarta a polgárokat. A vasútállomás közelében lakom, és kint voltam az utcán, amikor a tragédia történt. Soha életemben nem láttam még ekkora elkeseredettséget. Hirtelen fölszakadtak a régi sebek és fölszínre kerültek a traumák, amelyeket a polgárság éveken át elfojtott. Ennek inkább emberi, mint politikai jellege volt. A politikai dimenzió elsősorban a kormányzó elit rendkívül rossz kommunikációja miatt alakult ki, amely tudatában volt a szerencsétlenség mögött álló üzleti és korrupciós titkoknak, és amelyekről a polgárok eleinte semmit sem tudtak. Ahogy a titkok sorra lelepleződtek, úgy nőtt-fejlődött az ellenállás, amely csak részben volt politikai, lényegében pedig egy olyan erős pszichológiai földrengésre emlékeztetett, amely túlmutatott a politikán. Az előtető leomlása nemcsak tizenhat életet oltott ki, hanem ledöntött egy infrastrukturális mítoszt is. Azt hiszem, az emberekben fölébredt a Kőműves Kelemen ballada egy modern változata. Hirtelen potyogni kezdtek a plafonok a kórházakban és az iskolákban, hullani kezdett a vakolat a falakról, és a nép mindezt egyfajta égi jelként élte meg. Személyesen hallottam, ahogy egy nagymama a Tanurdžić-palota előtt megfogta az unokája kezét és azt mondta: „Gyere, az udvaron keresztül menjünk, ne az előtető alatt, mert leomolhat”.
VREME: Műveinek visszatérő motívuma a „temetetlen múlt”, a múlt szembenézésének és méltóságteljes eltemetésének képtelensége. Vajon az, amit az országunk ma átél, a „temetetlen múlt” következménye?
VÉGEL LÁSZLÓ: A Temetetlen múltunk című regényemben írtam erről a nagyon fájdalmas jelenségről. Ebben a régióban egyetlen generációnak sem sikerült befejeznie történelmi feladatát és méltóságteljesen eltemetnie a közelmúltat, miközben egyfajta illuzórikus, múzeumi múltat ünnepelt. A közelmúlt pedig elviselhetetlenül bűzlik körülöttünk. Az egyik nemzedék a szocializmussal járt így, a másik a Milošević-korszakkal. Mi, közép-európaiak és balkániak, leginkább a kitalált múltat szeretjük.
VREME: És mivel magyarázza a fiatalok régóta tartó és komoly lázadását Szerbiában? Mindannyian kételkedtünk bennük, de bebizonyosodott, hogy nem a „saját kis menedékeikben” élnek, hanem tökéletesen tisztában vannak a környezetükkel. Melyek a generációs lázadás mélyebb okai?
VÉGEL LÁSZLÓ: Erre a kérdésre válaszolva óhatatlanul Günter Grass két sora jut eszembe: „Ennek a háznak két kijárata van / Én a harmadikon járok ki-be”. Nemcsak azért idézem, mert úgy gondolom, hogy ezekben az eseményekben nem a napi politika áll az előtérben. Valami többről van itt szó. Jómagam is azt hittem – beismerem, tévedésben éltem –, hogy a fiatal generáció konformista módon alkalmazkodik a valósághoz, amelyet közben tiszta szívvel elutasít. Saját buborékában él, amely tisztább az előző generáció buborékánál. Inkább vak lenne, mint bűntárs. Tévedtem. Kiderült, hogy a bibliai Jeremiásnak volt igaza, amikor azt mondta: „Az atyák ették meg az egrest, és a fiak foga vásott el bele.”. Úgy tűnik ugyanis, hogy a diákmozgalomnak mélyebb gyökerei vannak, amelyek nem csak a napi politikához kötődnek. Szerbia az elmúlt harminc-negyven évben számos traumát élt meg. Mindenki a maga módján értelmezi ezeket, de mindenképpen léteznek, gyakran a tudatalattiban rejtőzve. Az ország szétesése, a testvérgyilkos háború és az etnikai gyűlölet, a NATO-bombázás, a gigantikus infláció, az egykori jugoszláv méltóság és kiválóság összeomlása (ami miatt bizonyos időszakokban még a szalámit is a szomszédos országokból csempésztük), a sértettség érzése, mert sok volt szocialista ország, amely évtizedekig mögöttünk kullogott, ma az Európai Unió fontos tagja – mindez traumákat szült bennünk.
A most megjelenő és tiltakozó fiatal nemzedék több mint három évtized traumájával néz farkasszemet, mi pedig – Mannheimet idézve – egy olyan generációval állunk szemben, amely történelmi tényezővé vált azáltal, hogy felismerte saját helyzetét a történelemben. Ez a generáció többnyire 2000. után született. Nem élte át azokat a traumákat, dilemmákat és csapdákat, amelyek minket gúzsba kötöttek, és a „későn születetteket” érő kegyelemnek köszönhetően tiszta lappal próbálja kezdeni az életet. Ez a szándék legitim – minden generációnak joga van hozzá. Úgy gondolom, hogy a diákmegmozdulások jó alkalmat teremtettek egy új, poszttraumás társadalom megalapozásához. A kormánypárt, ahogy az várható is volt, nem ismerte föl ezt a nagy esélyt, mert az új jelenséget kizárólag a napi politika és a hatalmi harc prizmáján keresztül szemlélte, ez pedig bizonytalan jövőt és tartós feszültséget szül. És most itt tartunk. Ha valaki egy rossz irányba tartó vonatra száll föl, hiába szépek és rendezettek az állomások, azért az útirány hibás marad.
VREME: De vajon mi, mint társadalom – az a részünk, amely nem tartozik a politikai hatalmi struktúrához –, nem rakunk-e túl nagy terhet a fiatalok vállára? Megoldhatják ők a társadalom és az állam összes megoldatlan problémáját?
VÉGEL LÁSZLÓ: Eleinte én is azt hittem, hogy az idősebb generációk önzéséről van szó: álljon elő valaki más a nemes eszmékkel. Idővel azonban némileg megváltoztattam az álláspontomat. Nem kevesen vannak, akik tisztességgel végzik hivatásukat és vállalják a polgári kockázatot. A polgárok még mindig jobbak, mint a pártok. Sokkal jobban aggaszt a pártvezetők viselkedése. Nem kétlem, hogy vannak köztük következetes emberek, akik mindent megtettek azért, hogy a helyzet javuljon. Nem őket kritizálom, hanem a pártjaikat, amelyek sok kudarc után sem látják be, hogy ha a társadalom megváltoztatása a céljuk, maguknak a pártoknak is meg kell változnia. Ezzel szemben a pártok még mindig számomra érthetetlen nyelven adnak életjeleket.
VREME: Hisz benne, hogy Szerbiában lehetségesek a politikai változások? Vajon a rezsim éles, represszív és tulajdonképpen politikaellenes, sőt Európa-ellenes lépései a gyengeség vagy az erő jelei?
VÉGEL LÁSZLÓ: A mai feszültségek nagy része nem csak Szerbiában jelentkezik, hanem szinte minden volt szocialista országban, amelyben megtörtént a rendszerváltás. A kapitalizmust felülről vezették be, nem szerves fejlődés eredményeként létezik. Az úgynevezett „szabadpiac” nem játszott komoly szerepet. A pártok megegyeztek, és a rendelkezési jog alapján fölosztották a szocialista közvagyont. Az új burzsoázia nem piaci versenyben szerezte vagyonát, különösen nem a nemzetközi piacon, hanem az állami beruházásoknak köszönhetően.
Így jött létre a kliensrendszerű kapitalizmus, amely elkerülhetetlenül autokratikus rendszerhez vezet. Nem gondolom, hogy a mai helyzet egyes politikusok akaratának következménye, hanem magának a struktúrának – a kliensrendszerű kapitalizmusnak – a terméke. Szerbiában ez különösen mély gyökereket eresztett, mert ez a rendszer háborúban született, és az odavezető utat véres nyomok követik. A mai nagy geopolitikai rulettjátékban egyetlen kis állam sem érezheti magát biztonságban. A kormány hosszú távon nem lehet a nagytőke bankautomatája. Nem lehet egyszerre szolgálni a nagytőkét, a választókat és a nagyhatalmi érdekeket. Az túl drága lenne. A mai recessziós és válságos időkben ez óriási kockázatot jelent. Nem vagyok próféta, hogy megjósoljam, hogyan végződik ez a válság Szerbiában. Azt sem gondolom, hogy egy esetleges kormányváltás a világvége kezdetét jelentené. Churchill, a második világháború hőse, a háború után elvesztette a választásokat, majd pártja az ellenzékben konszolidálódott, és ő újra nyert. Az ellenzéki „tűzkeresztség” néha jót tesz minden pártnak. A győzteseknek nehezebb lesz, mint a veszteseknek.
Gyakran vigasztalom magam Simone Weil egy bölcs mondatával: „Nem születhettél volna jobb korba, mint épp a mostaniba, amelyben mindent elveszítettünk.”. Időnként följegyzem a naplómba Brecht mondatát is: mivel „a nép / Eljátszotta a kormány bizalmát (…) Nem lenne / Egyszerűbb, ha a kormány / Leváltaná a népet, és / Másikat választana?” Az évek múlásával olyan sztoikussá váltam, aki mégis reménykedik. Ennyi is elég! Némelyeknek ez is túl sok. Előbb-utóbb valaki elveszíti a türelmét, mert a rendet nem lehet az örökkévalóságig erőszakkal fenntartani. Talleyrand-nak igaza volt: „A szuronyokkal sok mindent lehet csinálni – csak ülni nem lehet rajtuk”.
VREME: Érdekel a véleménye Orbán és Vučić, illetve rendszereik „haveri” viszonyáról. Mi ennek a titka, és melyek a fő hasonlóságok és különbségek?
VÉGEL LÁSZLÓ: Ha egyszer valaki megírja Kelet- és Közép-Európa, valamint a Balkán rendszerváltásának a történetét, annak középpontjában e két paradigmatikus politikai karrier hasonlóságai és különbségei állnak majd. Orbán Viktor Soros-ösztöndíjasként kezdte, liberálisként folytatta, de fölismerte a magyar társadalom domináns értékrendjét, és elmozdult a jobbközép felé, ahol tartós hatalomra tett szert. Ezzel egy időben határozott harcot indított a liberalizmus és a baloldal ellen. Aleksandar Vučić a szélsőjobbról indult, idővel a jobbközépen kereste a helyét, ahol szintén tartós hatalmat szerzett. Ő azonban nem indított harcot a szélsőjobb ellen, ahonnan érkezett, hanem Orbánhoz hasonlóan a liberalizmust és a baloldalt jelölte meg fő ellenségként. Karrierjük a régió rendszerváltásának nagy dilemmáiról, drámai fordulatairól és kaotikus ideológiájáról szól. El tudok képzelni egy regényírót, aki egy-két évtized múlva, már józanabb történelmi tapasztalatok alapján, megírja képzeletbeli párbeszédüket.
VREME: Milyen hatása lesz az Orbán-rendszer esetleges bukásának Szerbiára általában, és külön a magyar kisebbségre?
VÉGEL LÁSZLÓ: Nem hiszem, hogy a két ország közötti kapcsolatok romlanának, legföljebb elveszítik ideológiai dimenziójukat. A magyar tőke már jelentős teret hódított Szerbiában, és nem hiszem, hogy egy új magyar kormány saját oligarchái érdekei ellen cselekedne.
A vajdasági magyar politikai elit úgy viselkedne, mint eddig. A VMSZ Orbán előtt a baloldallal kacérkodott, majd Orbán szövetségese lett, az ellenzék esetleges győzelme után pedig gyorsan átállna az új hatalom oldalára, azt állítva, hogy a magyar kormánnyal működik együtt, nem a pártokkal. Esetleg kisebb személyi változások történnének, inkább belső harcok következményeként, mintsem az új magyar hatalom utasítására. A magyar kisebbség szerepe fokozatosan gyöngül: sem Budapesten, sem Belgrádban nem vagyunk túl fontosak, mert az utolsó két népszámlálás között a magyarok száma harminc százalékkal csökkent. Jelentéktelenek vagyunk a választási versenyben.
VREME: Vajon a VMSZ a saját karikatúrájává vált? Milyen következményei vannak uralkodásának a magyar kisebbségre nézve?
VÉGEL LÁSZLÓ: Nem látok lényegi különbséget a VMSZ és a Szerb Haladó Párt között. Néha eszembe jut a régi vicc: az egér, miközben az elefánttal kel át egy hídon, megkérdezi tőle – hallod, hogyan dübörög alattunk a híd? Ez egy kicsit karikatúraszerű. A vajdasági magyarok a VMSZ-re szavaznak, mert úgy vélik, nemzeti kötelességük a magyar pártot támogatni. Más reális opció gyakorlatilag nem létezik, csak papíron. A Szerb Haladó Párt még a nagyobb pártoktól is elvette az identitásukat, például a szocialistáktól is. A különbség csak annyi, hogy a Szerb Szocialista Párt nem dicsekszik úgy, mint az egér, hanem morcosan kullog a Szerb Haladó Párt után.
A VMSZ hatalmát a magyarok Szerbiából való kivándorlása kíséri, amelynek mértéke európai rekordnak tekinthető. Nem állíthatom, hogy a rendszer közvetlenül kényszeríti az embereket a távozásra, hiszen Vučić elnök barátságos hangon szól a vajdasági magyarokról. Valami azonban nyilvánvalóan nincs rendben.
Rajsli Emese fordítása
