A magyarországi választások előtt már hányni lehetett attól, hogy a politikusok már arra sem veszik a fáradságot, hogy a mocskukat megpróbálják elkendőzni, mintha annyira sem méltatnának bennünket, egyszerű halandó szavazópolgárokat, hogy tisztességgel manipuláljanak. Mintha már teljesen normális állapot lenne itt, a Balkánon az egyszeri megcsaló férj/feleség mondata a rajtakapás után: Most nekem hiszel, vagy a szemednek? Szóval egyszerűen hülyének néztek mindenkit.
Mintha a fehérgalléros bűnözés már ki is halt volna, úgy röpködnek nyíltan a milliók erre-arra Magyarországról Vajdaságba, Szerbiába, pártpropagandára, párthű médiákba, fociklubba, kajafesztiválokra, egyszer csak lettek vajdmagyar oligarchák, poligarchák a semmiből, de legalábbis nem, mondjuk, egy közalkalmazotti fizetésből, a Facebookon meg aztán ott a virítás, hogy látjátok, mi a vajdasági magyar embert képviseljük, gondolunk ám sokat rájuk, főleg akkor, amikor olyanokkal ülünk egy asztalhoz, akik nem is olyan rég még simán kitoloncoltak volna innen bennünket egy szendviccsel meg Boszniában bosnyák fejeket követeltek. De ez is a ti érdeketekben van, vajdasági magyarok, mert soha nem volt összeborulóbb a két nép barátsága, jó is az ilyen haverkodás, ha ennyi pénzt hoz (már akinek).
Támogassa a független vajdasági magyar újságírást!
Havi 5 euróért reklámmentesen olvashatja portálunkat és a PLUSZ rovat tartalmait.
Tovább az előfizetési oldalra: Kártyás előfizetés (ÚJ) – Banki átutalás vagy Paypal
Értem én, hogy kellett egy kisebbséggel való jó viszonyt felmutatni Szerbia EU-s csatlakozási álmai miatt, de miért kellett ehhez nekünk ennyire meghajolni és csontig benyalni? Ó, hogy van ott egy-két köztársasági és tartományi bársonyszék is a pakliban, ez is csak értetek hozott áldozat, vajdmagyarok, mennyi mindent tehetünk onnan értetek. Mennyi mindent tettetek?
Értem én azt is, hogy egy maroknyi kisebbségi akkor a leghatékonyabb, legéletképesebb, ha összezár, és egy erős érdekképviselete van. Ha nem szakad sokfelé, noha a pluralizmus nem egy átkos dolog a politikában, de legyen, kevesen vagyunk, fogjunk össze. Persze, azért aki nem lép egyszerre, ne kapjon rétest, mert hát csak egy vajdmagyar igazság van, és azt majd meg is mondják, nem kell itt gondolkodni, kérem, még levelet sem kell tudni olvasni, értelmezni, megmutatjuk, hova kell az x-et tenni, azt meg már csak tud firkantani minden halandó.
Aki meg nem, hát, az rossz magyar, a közösség ellensége, még gondolkodik is, micsoda bűn ez, renitens, rebellis, ellenség, lehetetlenítsük el, váltsuk le, rúgjuk ki, űzzük el, nem kell itt tudni dolgokat, elég csak kezet emelni parancsra, tapsikolni, bólogatni, mert csak mi tudjuk az igazságot. Mert mi vagyunk a sík vidéken a domb, és ettől mindjárt hegy képében tetszelgünk. Hogy ezért kér is valamit a szegény cserébe? Legyen hát belőle igazgató, valami funkci, az sem baj, ha nincs megfelelő végzettsége, majd átírjuk rá a pályázatot, de az unokahúgát meg tegyük be kultúrdolgozónak, ott úgyis ellesz, oda minden befér, vagy a kommunálisba, az igazgató nem fog szólni, most parádézik az új céges autójában, azt is nekünk köszönheti, esetleg lehet belőle tanár is, csak azért talán valami papírt is produkáljon legalább utóbb. Szépen megmondtuk, nem lesz itt semmi annak, aki nem hívő – csak aztán ne felejtse el lájkolni és megosztani a táblaavatást, utcaaszfaltozást, vagy ha csak pislantunk is egyet. Esetleg lenyírjuk a füvet. Meg hozza a traktort, a frézert, a feleséget és a rokonságot is látványnak meg tömegnek, ha kell. Adunk hozzá buszt is, esetleg egy kis napidíjat, ezt jól eltanultuk a soha nem volt ilyen jó barátainktól. A kisembert vedd meg, vagy lógass felette pallost – régi, jól bevált módszer, vagy elmegy, vagy besorakozik, a maradék meg hadd káráljon, a pénz, paripa, fegyver nálunk van.
A hatalmat soha nem szokták adni, azt megszerzik. Beárazni itt mindenkit, mint a vágómarhát a vásárban. Még egy alkotmánybírót is bezsákolni, az nagy fogás. Tudunk mi is olyan csodákat csinálni, mint az egyszeri, akinek a marihuánája sokkot kapott a bíróság előtt, és lett belőle orvosi fű, aztán a kutya sem ugatta meg. (Ja, a kutya a másik volt, szegény belga juhász, biztos megzavarodott ott a határon, mert hát arról híresek.) Mert vannak ilyen barátaink, kicsit kellemetlen, az igaz, de mi nem válogatunk.
De jött az új góré, azt mondta, nem megy ez így. Ha már oda is elfújta a végeken történtek hírét a szél, jó lesz gyorsan gyógyítani, váltsunk narratívát, sok pénz forog itt kockán, és mint tudnivaló, a pénz beszél, de hangosan, már ahol van, a választó vajdmagyar nagy átlagánál csak csöndben suttog, azt is keservesen teszi. De neki leginkább nincs. Nem jutott a Prosperitatiból, meg nincs haver, rokon jó székben.
És mintha valami párhuzamos valóság tört volna ránk a kis entitásunkban, a nyílt kirekesztést felváltotta a párbeszédre való hajlam.
Mégis kivel?
Azokkal, akiket ellehetetlenítettek, vagy akik nem pályázhattak, mert megmondták nekik, hogy odaszóltak, nem nyerhetnek, ne is adják be? Vagy a független újságírókkal, akik mindenfélét megírnak kontroll nélkül, és ezért páriák lettek (de szorgalmasan olvassák őket)? Vagy azokkal a szakemberekkel, akik azért nem juthattak feljebb a szakmai ranglétrán, mert nem voltak párttagok? Esetleg azokkal, akiket eddig rossz magyaroknak bélyegeztek? (Azért valaki definiálhatná már, mit is jelent rossz magyarnak lenni).
Esetleg azokkal szeretnének párbeszédet folytatni, akik elmentek innen, mert nem boldogulhattak párttagság nélkül? Akiknek nem jutott a magyarországi pénzesőből? Akik még mindig sáros, poros utcákban laknak a 21. században? Akiknek a gyerekei omló falú iskolába járnak? Akiknek nincs munkájuk, mert a nagy összeborulásos-dübörgő gazdaságú-nagy haveros országban bezárt a munkahely? (Nyilván oda sem jutott a Prosperitatiból). Akik a szomszéd országba ingáznak minden nap dolgozni, mert nem részesültek abból a nagy gazdasági fejlesztésből? Vagy messzebb mentek, és a végekről a nagyi megtanult videócsetelni, mert látni akarta a magyart törve beszélő unokáját?
Vagy azokkal kellene most egy asztalhoz ülni, akinek megmondták, hogy hiába van meg minden pályázati feltételük, nem lehetnek iskolaigazgatók, mert nem párttagok? Akiket azért nem vettek fel egy munkahelyre, mert kellett a hely a párttagnak? Akik olyan vezetők alatt kénytelenek dolgozni, akiknek hiányzik a szakmai tudásuk, végzettségük, de pártfunkciként megfelelőek voltak, ám valójában semmit nem ér a bőrük? Azokkal a közvállalati dolgozókkal vagy közalkalmazottakkal, akiket a beültetett igazgatók kizavartak listákat aláírni, szavazni, mondván, ha nem teszik, nem biztos már az a munkahely… Akiknek a főnök szólt a munkahelyen, hogy elhoztam a levélszavazati csomagodat, gyere, majd én át is adom, ne fáradj vele? Esetleg azokkal, akik „divatból” elmentek külföldre? Vagy éppen az MM tagjaival, az árulókkal, akik azzal, hogy létrehoztak egy magyar szervezetet, az ő életükre törtek? Vagy a Soros-bérenc magyarokkal? Azokkal, akiket megbélyegeztek, de most mutatni kellene az új főnök felé, hogy szó sincs itt semmiféle kirekesztésről? És sorolhatnánk…
Szóval onnan, a bársonyszékek, pulpitusok magasságából kivel is szeretne Pásztor Bálint és párttársai diskurzust folytatni a megbékélés érdekében önnön felsőbbrendűsége tudatában, saját létjogosultságát igazolandó? És miért is beszélünk megbékélésről, hiszen a fáma szerint itt minden magyart képvisel a párt? Itt Kánaán van, aranykor, a gazdaság egy tigris, nagy barát az államelnök itt is, ott is (pardon, ott már nem, de azon vagyunk), a minisztériumokban és képviselő-testületekben ülő embereink dolgoznak ezen látástól vakulásig.
Úgy vélem, ez a vonat valahol elment évekkel ezelőtt, amikor a pártvezérek morális iránytűje tartósan kilengett.
Szóval csak csínján kellene bánni azzal a minden vajdmagyar képviseletével, mert akadnak, nem is kevesen, akik ezt nem kérik, sőt, kikérik maguknak. És már nem kíváncsiak arra, mit is akarnak mondani. Az építő párbeszédekkel jócskán elkéstek, és már a nagy baráttal sem akar leülni senki beszélni. Nincs már miről. Lassan nem lesz kivel sem.
Már csak a megmérettetés maradt.
Burány Katalin
