Kezdte az éj már bútorozni zordon
lakóhelyét: a csillagok kijöttek
és jöttek s jöttek s minden ismerős lett,
akárcsak otthon.
Tenger távoli halma alól kilépett
a Göncöl, saroglyájával előre,
s lett Franciaország oly kicsi tőle,
szinte enyém lett:
már nem szorított. Jártam föl-le váltig;
aztán a Fiastyúk láttán leültem;
úgy néztem szét a roppant világűrben,
mint aki járt itt.
Jött kútunk fölül szinte, oly nyugodtan
a Hold, társává törpítve a földet.
Mint apám mellett, ha a bakra fölvett,
ültem, dudoltam.
Milyen pici is az a nagy Mindenség!
Milyen óriás dolog: benne élek!
Mienk a világ! – szívem ilyet érzett,
érez ma is még.
