Lassan úgy leszünk a sajtó problematikájával is mint a foci megszakértésével: mindenki kezd hozzáértő szerepben pöffeszkedni. Holott eleve meglehetősen hurráoptimista dolog elmélkedni róla az influenszerek, a tik-tok videók, a funkcionális analfabéták és a figyelemhiányos kölykök és fiatalok korában (nyolc másodperc összpontosítási képesség – szemben az aranyhalak nyolc másodperces memóriájával, le a kalappal. az evolúció koronája előtt!).
Tulajdonképpen nem lehetne a vajdasági magyar sajtó helyzetéről és főleg jövőjéről, perspektíváiról érdemlegesen megszólalni kulcsfontosságú adatok ismerete nélkül.
Támogassa a független vajdasági magyar újságírást!
Havi 5 euróért reklámmentesen olvashatja portálunkat és a PLUSZ rovat tartalmait.
Tovább az előfizetési oldalra: Kártyás előfizetés (ÚJ) – Banki átutalás vagy Paypal
- Valós eladott példányszám, nézők, hallgatók, olvasók száma…
- A bevételek (támogatások, reklámok, előfizetések, eladásból származó bevételek, esetleges szolgáltatások) és kiadások (gyártási, fenntartási költségek, foglalkoztatottak bére, bérleti díjak, amortizáció, utazási költségek…) teljesen átlátszó mérlegelése nélkül.
Ugyanakkor fel kellene térképezni a közönség „hírfogyasztási” szokásait is (micsoda rusnya szó!), elvárásait, vásárlóerejét, valamint a kisebbségi lét demográfiai perspektíváit. És természetesen összefésülni az egészet egy koherens szociológiai-statisztikai modellbe.
Azonban mindezek híján is megkockáztathatunk egy-két evidensnek tűnő feltevést.
Jelenlegi formájában a nyomtatott sajtónk nemigen életképes. Vitális, önfenntartó piaci modellről még álmodni is felesleges. Tehát maradnak a szubvenció-mankók. Már pedig aki pénzelésről beszél annak óhatatlanul szembe kell néznie a nyílt, vagy közvetett-rejtőzködő befolyásolás inherens tényével is.
Volt alkalmam a 80-as évek végén beszélni a Le Monde egyik szerkesztőjével (André Fontain főszerkesztősége alatt), aki beismerte, hogy még ez a világhírű, hatalmas befolyással és presztízzsel bíró napilap sem engedhette meg magának, hogy a túl élesen, vagy gyakran kritizáljon olyan cégeket, intézményeket, egyéneket, amik-akik sok fizetett hirdetést jelentettek meg az újságban.
Tulajdonképpen egyetlen olyan sajtótermékről tudok, mely maradéktalanul, mondhatni abszolút mértékben független a politikumtól és ellenálló a pénzügyi-gazdasági nyomásokkal szemben, mégpedig a szatirikus Canard Enchiné-ről (a Megláncolt Kacsa), amelyről nagy megelégedéssel vehetik tudomásul olvasói, hogy minden francia politikus és gazdasági nagyágyú tart tőle. Több mint egy évszázada jelenik meg ez a hetilap, minden reklám és támogatás nélkül. Jelenleg 8 oldalon, két színben. Az ára 2,20 euró. Nyomtatott példányszáma 230 000. Havi internetes előfizetés 4,90 euró. Ami fontos: újságírói magasan a legjobban fizetettek Franciaországban. És ami még fontosabb, részvényeit csak is az ott dolgozók birtokolhatják, aki elhagyja a céget, annak el kell adnia távozása előtt azokat volt kollégájának. Hangsúlyozzuk ki újra: párját ritkító kivételről van szó!
A Nagy nyelvi modellek (LLM) a chatbotok és főleg a MI-ágensek rohamos térhódításával, első sorban a Magyar Szó válik középtávon fenntarthatatlanná, de a Hét Nap, a Családi kör, a Vajdasági RTV, a Pannon RTV és a hírportálokat is vészes nehézségek fenyegetik. Világszerte kongatják a vészharangot a nagy internetes médiák: az olyan szolgáltatások, mint a Google összefoglalója (mely egy internetes keresés eredménylistázása felett, tehát első helyen jelenik meg, és amit a beépített Gemini AI vezérel) nem irányítja tovább az olvasót az eredeti információt tartalmazó felülethez és így hatalmas bevételektől fosztja meg őket, azon túl, hogy elorozza babérjaikat. A személyre szabott MI-ágensek, csak rontanak ezen a helyzeten, hisz a megadott témák és érdeklődési körök szerint minden információval ellátja „gazdáját” egyetlen helyen, s ezzel megkíméli még attól a fáradtságtól is, hogy „kattintgatva” böngésszen.
A fentiek tükrében a Magyar Szó, mint „mindenes” napilap el fog vérezni. Túl lassú, túl drága, túl érdektelen.
A hetilapok, amennyiben át tudnak állni a közösségi lét árnyalt, részletes ábrázolására, nyíltan közösségépítő és -megtartó szereppel, valamint elsősorban a „couleur locale” kultúra népszerűsítésére – sokkal nagyobb mértékben betöltve a szociográfiai vagy irodalmi eszközöket alkalmazó „közírás” feladatát (a hírlapírási helyett) – talán fennmaradhatnak hosszú távon is, de csakis támogatással és persze csupán akkor, ha marad e tájon még a jövőben is számottevő magyarság és nem mi vagyunk az „utolsó előtti mohikánok”.
A közszolgálati tévék és rádiók egyre csökkenő szerepe világszerte a valós idejű információáramlásban komoly figyelmeztetést jelent és „már tegnap” arra kellett volna, hogy ösztökélje azok fenntartóit és az ott dolgozókat, hogy a fő tevékenységi irányokat újragondolják. Az ismeretterjesztés, vélemény-ütköztetések, hagyományápolás (nem csak népzene és néptánc könyörgöm! Hanem irodalom, képzőművészet, színház, építészet, zene is!) irányába történő elmozdulás, kisebb csoportok-rétegek tevékenységeinek, érdeklődési köreinek felkarolása, bemutatása jelenthet esetleg kiutat a sporthorgászattól a videójátékokig, a házi kedvencektől tartásától a jazzig, a gasztronómiától kertészkedésig, a képregénytől a kihaló mesterségekig… A hangsúly az estlegen van.
Vitathatatlanul van helye ugyanakkor egy percre kész, állandó információ-áramlást kibocsájtó hírportálnak és nagy tényfeltáró-, mélyriportokat, és elmélyült tudósításokat felvállaló írott, vagy audiovizuális zsurnalisztikának is, mégpedig annak bármilyen formájában. Tulajdonképpen a közfinanszírozás nagy részének ilyen tevékenységeket kellene támogatnia.
Kétfajta médiafelhasználó (újságolvasó, tévénéző, rádióhallgató, internetböngésző) létezik, már aki kíváncsi politikai tartalmakra is: az egyik, a hatalmas többség, saját meggyőződéseit, véleményét akarja „szentesítve”, nyomtatott, digitális, audiovizuális formában alátámasztva újra látni, a másik, a majdnem elenyésző kisebbség, valóban tájékozódni szeretne, s mint ilyent hasonló mértékben érdeklik az ellenvélemények is.
Azok, akik most hangosan követelik az eddigi pénzelési mechanizmusok radikális megváltoztatását vajon mennyire valóban mintapéldányai az érdekek kiszolgálását mellőző „függetlenobjektív” tájékoztatásnak, illetve mennyire vették csak fel legott a tárgyilagos, becsületes informálás bajnokainak pózát, akik így, ilyen gáncsnélküli minőségükben a konjunktúra fordulásától nem független módon immár a közpénzek kizárólagos legitimitású várományosaivá avanzsálnának? Mindezek mellett azonban azt sem lehet elhallgatni, hogy az eddig „hivatalosan támogatott” médiumok nem ritkán gyalázatos teljesítményt nyújtottak.
A „politikai újságírást” – nem összekeverendő a közügyek megvitatásával! – ulajdonképen maximálisan vissza kellene szorítani a párt és kormányzati kommunikációk szférájába, de hát a legkisebb kételyem sincs afelől, hogy az ilyen propagandára, manipulálásra és népbutításra mindig lesz bőven köz- és egyéb pénz, valamint gálánsan el- és fenntartott, a közfigyelem homlokterébe tolakodó fórum. Permanens igényeket kiszolgálandó – legalábbis a politikum részéről.
Végül, szándékosan nem szóltam az újságírás átlagszínvonaláról kies tájainkon. Mert a látszat ellenére szorult belém némi könyörület…
Kopeczky Csaba
