Tóth Szilárd János: A szerbiai ellenzéknek egy Szerb Péterre van szüksége

„Részt venni vagy nem részt venni, ez itt a kérdés” – ezzel a dilemmával szembesülnek a szerbiai ellenzéki pártok azóta, hogy világossá vált: a diákmozgalom nem különösebben „hajlik” az együttműködésre, legalábbis formális értelemben, a következő választásokon. És mivel a választások feltehetően közelednek, az ellenzék is két táborra szakadt: azokra, akik részt vesznek a választási versenyben, és azokra, akik a diáklista mögé állnak, és támogatják azt.

Ennek kapcsán az N1-nek Tóth Szilárd János politológus beszélt arról, milyen állapotban vannak jelenleg a magyarországi ellenzéki pártok, milyen helyzetben voltak közvetlenül a választások előtt, valamint milyen párhuzamok vonhatók a magyarországi és a szerbiai viszonyok között.

Négy hónap telt el azóta, hogy véget ért Orbán Viktor és pártja, a Fidesz tizenhat éves kormányzása Magyarországon.

Április 12-én a Fideszből érkező Magyar Péter és pártja, a Tisza meggyőző győzelmet aratott a választásokon. A két fő politikai szereplő mellett mindössze három párt jutott mellékszerephez: a Magyar Kétfarkú Kutya Párt (MKKP), a Mi Hazánk és a Demokratikus Koalíció (DK).

Azt is meg kell jegyezni, hogy a Fidesz a Kereszténydemokrata Néppárttal (KDNP), állandó és elválaszthatatlan partnerével koalícióban indult a választásokon – szerbiai hasonlattal élve: ők a Fidesz Szerbiai Szocialista Pártja

Ideológiai szempontból a Tiszát és a DK-t, valamint a szatirikus MKKP-t EU-párti opciónak tekintették, míg a Mi Hazánk – ahogy arra már a neve is utal – konzervatív, a Fidesz pedig… nos, Fidesz.

A Mi Hazánk bejutott a parlamentbe, vagyis átlépte az ötszázalékos választási küszöböt, míg a DK-nak és az MKKP-nak ez nem sikerült.

A hatalom klasszikus szatellitpártjai sem voltak jelen – a „kamupártok” jelenségét lényegében megszüntette az a szabály, amely szerint az egy százalék alatti eredményt elérő pártnak vissza kell fizetnie a kampánytámogatást. Ugyanez érvényes Szerbiára is.

Más szóval: a felsorolt politikai szereplők mindegyike megtette azt a lépést, amelyre a szerbiai ellenzéki közvélemény jelenleg minden olyan politikai szereplőt felszólít, amelyet nem diákmozgalomnak hívnak. Az érvelés szerint „népszavazási hangulatot” kell teremteni, mégpedig a „magyar modell” alapján.

Magyarán: jelenleg az ellenzéki szavazók jelentős része, vagyis azok a polgárok, akik nem támogatják Aleksandar Vučić szerb elnököt és a Szerb Haladó Pártot (SNS), úgy vélik, hogy a jelenlegi rendszer választási legyőzésének kulcsa – akár parlamenti, akár elnökválasztásról legyen szó – az „egy az egy ellen” modell: a diákmozgalom, a diáklista vagy a diákjelölt álljon szemben Vučićtyal és az SNS-szel.

Ha eltekintünk attól a puritán megközelítéstől, amely szerint a hatalom ellenfeleinek fő célja a rendszer leváltása, bármilyen módon is történjen az, akkor felmerül egy probléma: az ellenzéki pártok és mozgalmak azért léteznek, hogy hatalomra törekedjenek és részt vegyenek a politikai küzdelemben – és ezáltal fennmaradjanak.

Ha a közvélemény-kutatások szerint Vučić és az SNS legerősebb ellenfelének számító diákmozgalom nem akar koalícióra lépni a parlamenti ellenzékkel, akkor az ellenzéki pártok előtt látszólag két lehetőség marad: visszalépnek, és feltétel nélkül támogatják a diákmozgalmat, vagy önállóan, illetve egymással koalícióra lépve próbálnak szerencsét.

Mit mutatnak a közvélemény-kutatások?

A CRTA és a Stanford Egyetem Democracy Action Lab (DAL) júniusban készített felmérése szerint a pártot választani tudó szavazók – akik a megkérdezettek 70 százalékát tették ki – 44,9 százaléka szavazna a diáklistára, 35,7 százalék az SNS-re, 3,8 százalék pedig az SPS-re.

A többi politikai szereplő önállóan nem lépné át a választási küszöböt.

Ezzel szemben az Új Szerb Politikai Gondolat (NSPM) július végén, a Vreme hetilapban ismertetett közvélemény-kutatása szerint a diáklistát 39,6 százalék, az SNS listáját pedig 37,5 százalék támogatja.

Önállóan bejutna a parlamentbe a Szerbiai Szocialista Párt is 4,9 százalékkal, a felmérés pedig két ellenzéki listát is a küszöb fölé mér.

A Szerbiai Népi Mozgalom, a Szerbia Új Arca, az Ökológiai Felkelés és a Decentralizációs Mozgalom esetleges koalíciója 5,6 százalékot kapna, míg a Szabadság és Igazságosság Pártja, a SRCE és a Szabad Polgárok Mozgalma alkotta koalíció 4,2 százalékot.

Branimir Nestorović doktor politikai csoportosulása is bekerülne a parlamentbe 3,8 százalékkal, míg az Új DSS 2,3 százalékkal kívül maradna.

Érdemes megemlíteni a Nemzetközi Republikánus Intézet (IRI) májusban és júniusban végzett felmérését is. Eszerint a válaszadók 49 százaléka úgy gondolja, hogy Szerbia rossz irányba halad, míg 41 százalék szerint jó irányba tart.

Arra a kérdésre pedig, hogy „Ha a diákok saját választási listát állítanának, fontolóra venné-e, hogy rájuk szavazzon?”, a megkérdezettek 46 százaléka válaszolt igennel, 40 százalék pedig nemmel.

„A szerbiai ellenzéknek szüksége van egy Szerb Péterre”

Mivel a magyarországi választások előtt és után is számtalan párhuzamot vontak a magyar és a szerb politikai viszonyok és szereplők között, érdemes megvizsgálni azt is, milyen állapotban van a magyar ellenzék – azok a pártok, amelyek elindultak a választáson, és azok is, amelyek távol maradtak – négy hónappal Orbán bukása után.

Tóth Szilárd János politológus, a Partizán szerkesztője az N1 portálnak adott interjújában a magyar ellenzéki pártok jelenlegi helyzetéről, választások előtti állapotáról, a két ország politikai rendszerének különbségeiről, valamint a Szerbiával vonható párhuzamokról beszélt.

N1: Mi lett azoknak a magyarországi politikai erőknek a sorsa, amelyek nem indultak el a választásokon? Négy hónappal a választások után még aktívak a magyar politikában?

Szilárd János Tóth: „A Tisza támogatói körében ezeket a pártokat »régi ellenzéknek« nevezik. Ez a kifejezés arra utal, hogy Orbán rendszerének 15 éve alatt egy sikertelen baloldali és liberális ellenzék működött, amely négy egymást követő választást veszített el, méghozzá jelentős különbséggel. E sorozatos vereségek miatt politikai legitimitása eleve gyenge volt. Bár az »Orbán-ellenes« hangulat már korábban is létezett, ez az ellenzék soha nem tudta összefogni és politikailag becsatornázni azt.

A vereségek egyik oka a választási rendszerben keresendő, amelyben a parlamenti mandátumok megközelítőleg felét többségi elv alapján osztják ki. Ez hasonló a brit rendszerhez, ahol egy választókerület megnyeréséhez elegendő a relatív szavazattöbbség.

Az ilyen rendszer az »egy az egy elleni« közvetlen párharcokat ösztönzi. Ehhez kétféleképpen lehet eljutni. Az első, hogy a széttagolt ellenzék egyesül. Ennek ára azonban az, hogy elveszítheti azon szavazók egy részét, akik elutasítják a politikai ellenfelekkel való együttműködést – különösen azért, mert a liberális és baloldali pártok még a szélsőjobboldallal is megpróbáltak együttműködni. Hasonlóan ahhoz, ahogy Szerbiában a Demokrata Párt és mások a Dverivel működtek együtt.

A másik lehetőség, hogy egyetlen politikai szereplő – akár új, akár régi – háttérbe szorítja az összes többit, és teljesen uralma alá vonja az ellenzéki térfelet. A Tiszának ez sikerült, a »régi ellenzék« egyik pártjának sem.

A régi ellenzék lényegében azért sem tudott megerősödni ebben a 15 évben, mert az egységes fellépés kényszere arra késztette az újabb ellenzéki pártokat, hogy együttműködjenek a 2010, vagyis Orbán hatalomra kerülése előtt kormányzó szocialista párt utódpártjaival.

Ezek a pártok rendkívül népszerűtlenek voltak. Ráadásul az újabb ellenzéki pártok közül több éppen a szocialisták alternatívájaként és ellenzékeként jött létre még 2010 előtt, így választótáborukat nem lehetett egyszerűen összeadni a szocialisták szavazóival.

Ezért nyilvánvaló párhuzam van a régi magyar ellenzék problémái és a mai szerbiai ellenzéki erők dinamikája között. A szerbiai ellenzéki pártok többsége a Demokrata Pártból ered, vagy annak valamely utódja, miközben a diákmozgalom nagyrészt távolságtartóan, sőt sokszor szembenállóként viszonyul hozzájuk.”

Van arra utaló jel, hogy ezek a pártok megszűnnek?

„A régi ellenzéki pártok szervezetként ma egyfajta politikai klinikai halál állapotában vannak. Állami finanszírozást csak azok a pártok kapnak, amelyek legalább egy százalékot szereznek. E küszöb alatt ezek az egykori ellenzéki pártok gyakorlatilag minden erőforrásukat elveszítették, és szinte teljesen eltűntek a nyilvánosságból. Már nincs kiépített aktivistahálózatuk, a politikailag aktív emberek többsége pedig a Tisza felé gravitál.”

Ha elindulnak a választáson, előfordulhat, hogy több EU-párti párt még koalícióban is a küszöb alatt marad Szerbiában is?

„A szerbiai választási rendszer abban különbözik a magyartól, hogy teljes mértékben arányos, vagyis nincsenek többségi választókerületek egyéni képviselőkkel. Emiatt a választásokon nincs olyan nyomás az ellenzéki pártokon, hogy széles koalíciókba tömörüljenek: nem kell együttműködniük olyan pártoknak, amelyek választótáborai egyébként nem adhatók egyszerűen össze. Ebben az értelemben a szerbiai ellenzék helyzete valamivel könnyebb, mint a magyaré.

Mint ismert, a szerbiai »régi ellenzék« nem képes összefogni az elégedetlen társadalmi rétegeket. Bár a kormánypárt meggyengült, a diákmozgalom részéről továbbra sincs konkrét kihívó. Ezért nem hiszem, hogy Aleksandar Vučić elveszítené a hatalmat, ha holnap tartanák a választásokat.”

És ebben a helyzetben hol áll jelenleg a diákmozgalom?

„A szerbiai diákmozgalom ideológiája bizonyos mértékig emlékeztet a nyolcvanas évek magyar demokratikus ellenzékének ideológiájára. A mozgalom idegenkedik a pártpolitikától, és olyan rendszert képzel el, amelyben a demokrácia »fenntartási költségei« alacsonyak: az intézmények tisztességesen működnek, szakemberek vezetik őket, a polgároknak pedig nem kell folyamatosan politikailag aktívnak lenniük, hanem bízhatnak abban, hogy a rendszer elvégzi a feladatát.

A diákmozgalom úgy mutatja be politikai céljait, mintha azok egyáltalán nem politikai követelések lennének, hanem olyan ügyek, amelyekben elvileg mindenki egyetérthet.

A mozgalomnak nincs egyértelmű vezetése, hanem arctalan, kollektív testületként működik. Nem hiszem, hogy egy ilyen struktúra alkalmas lenne hosszú távú szervezetépítésre és koordinációra. Ezért úgy gondolom, hogy a szerbiai ellenzéknek valószínűleg szüksége lenne egy »Szerb Péterre«.”

Felesleges tehát ez az egész »részt venni vagy nem részt venni« dilemma? Vagyis egy ilyen »népszavazási hangulatban« nem inkább az a kérdés, hogy a Tiszán, illetve a diákmozgalmon kívüli pártok miként maradnak fenn, hanem az, hogy milyen új pártok és mozgalmak születnek majd a választások után?

„A két helyzet nem összehasonlítható. Magyarországon a közvélemény-kutatások már egy évvel a választások előtt azt mutatták, hogy a Tisza támogatottsága nagyobb a Fideszénél, miközben a többi ellenzéki párt valószínűleg még a választási küszöböt sem érte volna el.

Szerbiában egyelőre szó sincs arról, hogy lenne olyan konkrét ellenzéki szereplő, amely vezetne a felmérésekben. A társadalmi mozgalom valóban erős, a hatalommal szembeni elégedetlenség pedig óriási, de továbbra sem világos, hogy ez az energia átfordul-e parlamenti politikává.”

Ebben az értelemben jelentek meg új politikai szereplők Magyarországon a választások óta eltelt négy hónapban?

„Miért jelentek volna meg? A Fidesz ellenfelei eufóriában vannak – mintegy 70 százalékos támogatottsággal rendelkeznek. A Fidesz szétesőben van. A polgárok többsége, legalábbis rövid távon, elégtételt vár, és helyesléssel figyeli a korrupcióért felelős személyek felelősségre vonásának előkészítését, valamint a köztársasági elnök és a Fidesz által kinevezett tisztségviselők sorának leváltását. Az, hogy mindehhez autoriter módszereket is alkalmaznak, a többséget nem zavarja – éppen erre szavaztak.

Hol áll jelenleg a szerbiai ellenzék?

A szerbiai parlamenti ellenzéki pártok – legalábbis jelenleg – két táborba csoportosultak. Az egyikbe azok tartoznak, amelyek nem indulnak a következő választásokon, hanem teljes támogatásukról biztosítják a diákmozgalmat. A másik tábor pártjai viszont részt vesznek a választásokon, különböző koalíciókban. Ezek három nagyobb blokkba sorolhatók: EU-párti, centrista és nacionalista opció.

Ezt a felosztást azonban fenntartásokkal kell kezelni, hiszen még történhetnek változások.

A jelenlegi állás szerint a Demokrata Párt, a Zöld-Baloldali Front és a Kreni-Promeni Mozgalom nem indul a választásokon, hanem a diáklistát támogatja.

Másfelől júniusban megalakult a Platform az Európai Szerbiáért, amely a következő választásokon az EU-párti pártokat tömörítené. A platform tagja a Szabadság és Igazságosság Pártja, a Szabad Polgárok Mozgalma, a Szerbia Központ és a Szolidaritás Polgári Mozgalom.

Miroslav Aleksić és Szerbiai Népi Mozgalma várhatóan saját, centristának tekinthető blokkot alakít. A legutóbbi nyilatkozatok alapján ehhez csatlakozhat Aleksandar Jovanović Ćuta Ökológiai Felkelése, valamint a Szerbia Új Arca párt is.

A jobboldali blokkot az Új Szerbiai Demokrata Párt és a monarchisták köré szerveződő NADA koalíció vezetné.