Adria helyett Balaton

Vajdasági fiatalként eddig elsősorban az Adriai- és az Égei-tenger jelentette számomra a nyári nyaralást, ezért különleges élmény volt először felfedezni a „magyar tengert”. Mit tud nyújtani a Balaton annak, aki a tengerhez szokott? Egy rövid kiruccanás Balatonföldvárra, majd hajóút Tihanyba – élmények, benyomások és egy első találkozás Közép-Európa legnagyobb tavával.

Gyerekkorom óta minden év minden nyarán elmentünk nyaralni a családommal. Nekem a nyaralást sokáig a tenger jelentette: általában az Adriai- vagy az Égei-tenger, többnyire Montenegró vagy Görögország. A Balaton, vagyis a „magyar tenger” így szinte teljesen kimaradt az eddigi húsz évemből. Többek között ezért is mentem el idén nyáron először Közép-Európa legnagyobb tavához, no meg azért is, mert a barátnőm siófoki származású, és gyermekkorában sok időt töltött a Balaton partján – pedig decemberi születése révén nem is igazán nyári gyerek.

Viccet félretéve, nagyon vártam az idei, hosszú hétvégének megfelelő nyaralásunkat, hiszen kíváncsi voltam, hogy az eddigi, tengerhez makacsul ragaszkodó üdüléseim után mit tud nyújtani egy tó. Egy tó, amelyről már rengeteget hallottam innen-onnan, így meglehetősen jól felépített prekoncepcióval érkeztem. Azt hallottam róla, hogy drága, nincs szabad strand, rengeteg a külföldi turista, nagyapám pedig mindig azt mondta:

„A Balaton csak egy pocsolya.”

Utunk Szegeden kezdődött, ugyanis itt szálltunk fel a Balatonföldvárra tartó, kizárólag a nyári szezonban közlekedő Aranyhíd expresszre. A menetidő nagyjából négy-öt óra, ami első hallásra hosszúnak tűnhet, de a vonaton töltött idő meglepően gyorsan elrepült. Diákként az utazás ráadásul kimondottan olcsóra jött ki: az országbérletünk mellett mindössze 900 forintos (2,5 euró) helyjegyet kellett váltanunk. Az út tehát nemcsak könnyen teljesíthető, hanem ár-érték arányban is egészen baráti volt. Ráadásul éppen kifogtuk a jó időt, így a vonaton sem volt túlságosan tikkasztó a hőség.

A szállás két napra, két személyre mintegy 44 ezer forintba (120 euróba) került, amit én kifejezetten sokallok, a svédasztalos reggeli azonban valamelyest kárpótolt minket, és sokat hozzátett a kiruccanáshoz. A napközbeni étkezéseket többnyire helyi boltokban oldottuk meg, esténként pedig pizzát rendeltünk. Ezek egyike sem volt horror áron, a vajdasági árakhoz képest pedig még kevésbé tűnt vészesnek. A szállásra való megérkezésünk pillanatában egy idős néni éppen a recepciós fiatalemberrel vitatkozott. Azt nehezményezte, hogy a hotel előtti partszakaszon kizárólag fizetős strand van, és erről neki senki nem szólt. Mondjuk, számomra azóta sem teljesen világos, miért éppen a recepciós fiatalembert vonta felelősségre mindezért, de ez már csak részletkérdés. A jelenet mindenesetre eszembe juttatta a fizetős strandokról alkotott előítéletemet, amelyet hősünk az idős nénihez intézett válaszában gyorsan meg is cáfolt azzal, hogy egy rövid, nagyjából 300 méteres sétára innen egy hatalmas szabad strand található.

A cuccaink lepakolása után rögtön ide vettük az irányt. Kicsit sem lepett meg, amikor azt láttam, hogy a strand elülső része meglehetősen ki van apadva: a látvány szinte pontosan a topolyai tónál tapasztalható aszályhelyzetet idézte. Mindemellett ekkor konstatáltam először igazán, hogy a Balaton sokkal inkább emlékeztet egy tengerre, mint egy tóra. Végül tehát nagyapámnak sem lett teljesen igaza, hiszen egy pocsolyának látni lehet a végét, a Balatonnak viszont nem.

Besétáltunk a vízbe, ahol eleinte ódzkodtam az iszaptól, de a barátnőm unszolására végül beadtam a derekam, és erőm teljéből vetettem magam bele a kellemes hőmérsékletű tóba. Az addig nehezményezett iszap hamar a barátom lett. Lényegében pont olyan, mint a homok, csak kicsit agyagosabb. Akartam is hozni haza belőle, de ezt az ötletemet gyorsan elhessegettem, hiszen nehéz lett volna kimagyarázni Röszke és Horgos között, a vonaton ülve.

Másnap hajóra szálltunk: a Bahart Tihanyba tartó járatán fejenként 1600 forintot (4,3 euró) fizettünk. Az út során még inkább kontúrt kapott az az állítás, hogy a Balaton tényleg olyan, mint egy tenger. A balatonföldvári kikötő majdnem olyan volt, mint a kotori – de csak majdnem.

Tihanyt nagyon vártam, hiszen erről a településről hallottam előzetesen a legtöbbet, és azt kell mondanom, bőven túlszárnyalta az elvárásaimat. A hegyre vezető séta kicsit hosszú volt, azóta is izomlázam van, de a látvány, ahogy mondani szokás, minden pénzt megért. A táj fölé magasodó Tihanyi Apátság tornyai és a horizonttal összemosódó levendulaföldek lilasága egészen leírhatatlan látványt nyújtott.

Hamar betértünk egy tájházba meginni egy kávét, majd megkóstoltuk a méltán híres levendulafagyit is. Nagyon ízlett, és összességében Tihanyban sem éreztük azt, hogy mindenért irreális összegeket kérnének. A Balatonról kialakított, „minden drága” jellegű előzetes elképzelésem tehát itt is kezdett kissé meginogni.

Noha voltak előítéleteim a Balatonnal kapcsolatban, az első találkozásunk után azt hiszem, éppen az vált világossá számomra, hogy nem is érdemes a tengerhez hasonlítani. A Balaton nem tenger, de nem is akar annak látszani. Más, és talán éppen ebben rejlik az ereje. Nem ugyanazt adja, mint az Adria vagy az Égei-tenger, de nem is akarja. Nincs végtelen horizontja, sós víz helyett iszapos partja van, és a kikötője sem egészen olyan, mint Kotoré. Cserébe közelebb van, könnyebben elérhető, és egészen sajátos hangulata van. Nagyapámnak tehát csak részben lett igaza. A Balaton valóban nem tenger. A Balaton tó, de abból pedig az egyik legszebb, amit eddig láttam.

Dévity Tamás