Mit tanít Szabadkának a delibláti tűz? A korábbi erdőgazdálkodási módszereket is újra kell gondolni

A Szabadkai-homokpuszta a védőövezettel együtt meghaladja a 8000 hektárt, így Vajdaságban a Delibláti-homokpuszta után a második legnagyobb ilyen terület. A két homokpuszta története sok tekintetben hasonló: ahogy Delibláton, úgy a Szabadkai-homokpusztán is mesterségesen, tervezetten ültetett fákkal igyekeztek megkötni és megszelídíteni a homokot. Így az őshonos fafajok mellett a szabadkai erdőben is nagy számban találhatók olyan fenyők, amelyek az elmúlt hetekben komoly gondot okoztak a Delibláti-homokpusztán pusztító tűz megfékezésében.

A hasonlóság a két terület között felveti a kérdést, előfordulhat-e a szabadkai erdőkben ugyanolyan tűz, mint a Delibláti-homokpusztán és megakadályozható-e, hogy több száz vagy több ezer hektár a lángok martalékává váljon.

Marko Marinković, a Vajdasági Erdők Vállalat ügyvezető igazgatója a Szabad Magyar Szónak adott interjúban elmondta, teljesen helyénvaló a két homokpuszta között párhuzamot vonni, már csak azért is, mert hasonló életközösségek alakultak ki, akár a növényeket, akár az állatvilágot nézzük, tűzveszélyesség szempontjából pedig mindkét terület magas kockázatú kategóriába tartozik.

„A homokpuszta talaja, vagyis maga a homok, önmagában is nagyon felhevül a nyári hőségben, a szerves anyag, vagyis a lehullott levelek nyomán pedig egy vastagabb elszáradt növényréteg alakul ki, ami szárazság idején nagyon gyúlékonnyá válik. Különösen igaz ez a fenyőfák tűlevelére. A homok alatt pedig még sokáig megmaradhat a parázs, és időről időre füstölögni kezd a felszín vagy kicsaphatnak a lángok. Ugyanakkor a két homokpuszta között vannak különbségek is. Az egyik a kiterjedésük, hiszen a Delibláti-homokpuszta a maga mintegy 35 ezer hektáros területével sokkal nagyobb, de abban a térségben más a mikroklíma is. És nagyon fontos, hogy amíg a szabadkai erdők kevésbé dimbes-dombosak és a homok tömörebb, a Delibláti-homokpusztán magas homokdűnék alakultak ki és a tárcsázás után nagyon felpuhul a homok. Úgy vélem, ezek fontos különbségek és bár elméletben természetesen lehetséges, hogy a szabadkai erdőkben ugyanolyan helyzet alakuljon ki, mint Deliblátón, mégis azt kell mondjam, erre kicsi az esély.”

Mint Marinković kiemelte, a legfontosabb a megelőzés, és tűz esetén a gyors reakció. Az éghajlatváltozás miatt a régi módszerek már nem működnek, újfajta gondolkodásmódra van szükség, így a megelőzés terén is alkalmazkodni kell a megváltozott körülményekhez.

Az erdőkben lévő tűzvédelmi utak és övezetek kialakítása egy régi jól bevált módszer, de sajnos nem mindig elég. Az igazgató, aki az elmúlt hetekben maga is sok időt töltött a lángoló homokpusztán, szemléltetésképpen elmondta, Deliblátón egy száz méter széles tűzvédelmi övezetet hoztak létre, hogy megakadályozzák a tűz terjedését, vagyis egy olyan megtisztított, megtárcsázott területet, melyen nincs gyúlékony anyag. Ez a száz méter széles sáv sem volt azonban elegendő a lángok megfékezésére, mert olyan erős szél fújt, hogy a mérések szerint háromszáz méternél messzebb vitte a parázsló részeket. Rámutatott, hogy Szabadkán ezek a tűzvédelmi utak és sávok mindössze 12-15 méter szélesek. Ha száz méteres sávokat alakítanának ki Szabadkán, azzal a fél erdőt kiirtanák. Egy erdőtűz esetén viszont kellenek a jól karbantartott széles utak, hogy a tűzoltóautók be tudjanak menni az erdőbe, úgyhogy tavasszal az erdészek egyik feladata az, hogy rendbe hozzák, leegyenesítsék és kiszélesítsék ezeket az utakat, eltávolítsák az ágakat és az aljnövényzet egy részét.

A Deliblátón történtek arra is rávilágítottak, hogy milyen fontos ezeket a homokkal borított utakat és sávokat tömöríteni, hogy a nehéz járművek, munkagépek, tűzoltókocsik tudjanak rajta közlekedni.

„A modern technológia sokat segíthet a tüzek megfékezésében. Egy nemzetközi projekt, a Stop Fire révén az idén a szabadkai erdőbe is telepítettünk egy kamerákkal és érzékelőkkel felszerelt megfigyelőrendszert, amely a mesterséges intelligenciával kombinálva jelez, ha valahol gyanús változást észlel. Ugyanilyen rendszert telepítettünk a Delibláti-homokpusztán is azzal, hogy ott hat ponton helyeztünk ki kamerát, míg Szabadkán elég volt egyetlen kamera. Ez segített is, hogy gyorsan reagáljunk, de feltámadt a szél, egyszerűen tehetetlenek voltunk a tűz ellen. Ettől függetlenül ez a tűzfigyelő rendszer segít nekünk, hogy gyorsan és hatékonyan tudjunk közbelépni. Ami mindenképpen fontos, hogy az erdészek rendelkezzenek megfelelő járművekkel, munkagépekkel. Szabadka tavaly kapott egy könnyű tűzoltó járművet, mellyel a tűzvédelemmel megbízott kolléga azonnal megkezdheti az oltást és tervezünk még egyet beszerezni. Ezen kívül nagyon jó az együttműködésünk a helyi tűzoltósággal is, a segítségükkel igyekszünk a munkatársainkat is kiképezni, hogy tudják, tűz esetén mi a teendő, mert egy kis tüzet egy pohár víz is elolt, de ha elszabadul, azzal több százan is alig birkóznak meg.”

Egy másik terv, hogy a szabadkai erdő, de a Delibláti-homokpuszta területén is kutakat fúrjanak, melyeket többek között tűzoltási célokra is tudnának használni.

Az igazgató hozzátette, a statisztika azt mutatja, hogy legtöbbször az ember okozza a szabadtéri és erdőtüzeket, de villámcsapás, szikra, vagy egy üvegdarabon átsütő koncentrált fénysugár is könnyen lángba boríthat mindent, és minél később kezdik meg az oltást, annál nehezebb a tüzet megfékezni. Elmondta, hogy Deliblátón nem az erdő pereme égett, hanem a nehezen megközelíthető központi része, és a tűzoltó egységeknek nagyon nehéz terepen kellett eljutniuk a tűzig, hogy egyáltalán oltani kezdjenek. A nagy, vízzel teli járművek alig tudtak megbirkózni a puha homokkal, sokszor elakadtak. A fenyőfák a csúcsukig lángokban álltak, a tobozok felrobbantak és elrepültek, a tűlevélszőnyeg lángokban állt. Ezt tovább tetézte az erős, viharos szél, tűzvihar alakult ki.

„Aki nem volt ott, hogy a saját szemével lássa, nem is tudja elképzelni, mi zajlott Deliblátón. A nagy tapasztalatú tűzoltók, sőt a külföldről érkezettek is állították, ilyet még nem éltek meg terepen. Szerencsére emberi életet nem követelt a katasztrófa, sőt még a homokpusztán kialakított oktatóközpont is sértetlen maradt, így továbbra is fogadni tudjuk majd a fiatalokat. Hogy mekkora a kár, most még nem lehet megmondani. Nagyon sok védett növény odaveszett, hiszen legalább 4500-5000 hektár a tűz martaléka lett. Az állatvilág is megsínylette, tömegesen menekültek a tűz elől az állatok, pár helyen menekülőutat alakítottunk ki nekik. Több ponton vizet és élelmet is kihelyeztünk számukra. Az őzek és szarvasok párzási helye sajnos megsemmisült, most szeptemberben lett volna ennek az ideje. Nagy a kár, de hogy mekkora, azt majd akkor kezdik felmérni a szakemberek, amikor a belügyminisztérium emberei kijelentik, hogy a tüzet végleg eloltották. Majd csak ezt követően lesznek pontos adataink és tudunk tervet készíteni, hogyan újítsuk meg az ottani élővilágot. Viszont hihetetlen, hogy egyes helyeken máris újra kihajtott a fű, a tűz serkentően hatott az aljnövényzet bizonyos részére és helyenként az akác, cserszömörce is újra hajtani kezdett. A következő időszakban mindenképpen foglalkoznunk kell az újratelepítéssel, a fásítással, azonban a Deliblátón történtek rávilágítottak, hogy más hozzáállás szükséges és nem feltétlenül azt kell visszatelepíteni, vagy legalábbis nem ugyanolyan arányban, mint ami a tűz előtt volt” – mutatott rá Marko Marinković.

Elmondta, először a talajt kell majd stabilizálni, majd segíteni kell a természetes megújulást, illetve elkezdeni a mesterséges erdősítést. Az már biztos, hogy nem fenyvest telepítenek vissza, hanem különféle lombhullató fákat, például akác- és hársfákat ültetnek majd, melyek meg tudnak maradni a homokon, mert ezek ökológiai szempontból stabilabbak, tűzvédelmi szempontból pedig megbízhatóbbak a fenyőfáknál.

Ami a szabadkai erdőt illeti, a három-négy évtizede ültetett, viszonylag fiatal fenyőfák a nagy szárazság miatt kezdenek kiszáradni, viszont a szárazságtűrő ostorfa jelenléte reményt jelenthet, hogy Szabadka nem marad erdő nélkül. Ugyanakkor, tette még hozzá az igazgató, azt sem szabad megengedni, hogy az invazív fajok teljesen kiszorítsák az őshonos fajokat, ezért muszáj beleavatkozni a természetbe és mesterségesen szabályozni, mi fejlődjön, még akkor is, ha védett területről van szó.

Fotó: SZMSZ