Greguss Lillát akkor kérdeztem meg a szerbiai egyetemisták mozgalmáról, amikor másoknak valamilyen oknál fogva ez még egyáltalán nem bírt akkora jelentőséggel, mint nekem.
Lilla akkor az Újvidéki Művészeti Akadémia hallgatója volt, és nem kívülről figyelte azt, ami az országban történt. Rendszeresen ott volt a tüntetéseken, a diáktiltakozásokon, benne volt abban a közegben, amelyről akkoriban oly sokan próbáltak kívülről magyarázatot adni.
Támogassa a független vajdasági magyar újságírást!
Havi 5 euróért reklámmentesen olvashatja portálunkat és a PLUSZ rovat tartalmait.
Tovább az előfizetési oldalra: Kártyás előfizetés (ÚJ) – Banki átutalás vagy Paypal
Éppen ezért voltam rá kíváncsi.
Nem azt akartam megtudni, mit gondolnak „a diákok”. Egy konkrét diákot akartam megkérdezni arról, milyen érzés belülről nézni mindazt, ami körülöttük történik.
Akkoriban sokan próbálták elbagatellizálni, lekicsinyíteni és a szőnyeg alá söpörni a mozgalmat. „A diákok tanuljanak, nem azért járnak egyetemre vagy iskolába, hogy lázadozzanak” – hangzott el újra és újra.
Lilla pedig ott volt.
Ott volt akkor is, amikor még nem lehetett tudni, meddig jut el mindez. Amikor még könnyű volt azt mondani, hogy majd megunják. Hogy majd elfáradnak. Hogy majd visszaülnek az iskolapadba, és minden megy tovább úgy, ahogy eddig.
Nem ment minden tovább úgy.
Én 17–18 éves fejjel olyat láttam, amit addig soha: tüntetéseket a közvetlen környezetemben. Először csak néhányat. Aztán egyre többet. Később pedig már szinte természetes részei lettek annak a világnak, amelyben élünk.
Lilla interjújában akkor engem leginkább az fogott meg, hogy a nagy szavak mögött ott volt egy hús-vér egyetemista. Nem egy politikus, nem egy elemző, nem egy pártkatona. Egy fiatal, aki egyszer csak abban találta magát, hogy az egyeteme, az utcája és végső soron az egész országa történetének résztvevője lett.
Talán ezért is volt fontos számomra az a beszélgetés.
Mert közélet, politika és szociológia iránt érdeklődő emberként mindig az érdekelt, hogyan néznek ki a jelentős események egy átlagember szemén keresztül.
Hogyan kezdődik egy mozgalom? Hogyan szerveznek meg egy tüntetést? Hogyan lehet emberek ezreit megmozdítani? És mikor történik meg az a furcsa pillanat, amikor a tegnap még „balhézó egyetemistának” nevezett diákból egyszer csak politikai szereplő lesz?
Ezeket nem tanítják külön tantárgyként.
Nem kapunk hozzá tankönyvet.
Egyszer csak történik valami, az ember pedig eldönti, hogy ott marad-e a járdaszélen nézőként, vagy belép abba a történetbe, amelyről addig legfeljebb újságcikkeket olvasott.
Az egyetemisták pedig nem mentek haza.
A mozgalom időközben listává nőtt, és október 25-én parlamenti választáson indul.
Van ebben valami egészen különös.
Mert két év alatt kiderült, hogy amit egyesek múló diákbalhénak láttak, abból olyan politikai erő lett, amelyet már nem lehet egyszerűen lesöpörni az asztalról.
És közben mi történt nálunk?
A vajdasági magyar politikum és a sajtó jelentős része hallgatott. Hárított. Legyintett. Szőnyeg alá söpört.
Aztán két évvel később, alig egy hónappal a választások előtt, hirtelen mindent feltettünk a pirosra.
Csakhogy az élet nem fogadóiroda.
A mintegy 170 ezer fősre zsugorodott vajdasági magyar közösség jövője nem rulettszám. Egy ország sorsa pedig nem alku tárgya.
Talán ezért jut eszembe újra és újra Lilla.
Az a fiatal lány, akit akkor kérdeztem meg, amikor még sokan nem akartak kérdezni.
Aki akkor nem tudhatta, hogy hová vezet majd mindez.
Ahogy azt sem tudhatta senki, aki azon az első tüntetésen felemelte a kezét, felvette a plakátját, vagy egyszerűen csak elindult az utcán a többiekkel.
De elindult.
Mi pedig most, két évvel később ott állunk egy újabb választás előtt.
És talán nem kellene meglepődnünk, ha az átlagembernek ugyanaz a kérdése, mint mindig:
Mihez kezdünk most?
Dévity Tamás
Fotó: Nova.rs
