Tisztelt Pásztor Bálint!
Egyre gyakrabban hallom a kérdést, leginkább a VMSZ politikai környezetéből: mit kapnak a vajdasági magyarok, ha az egyetemisták listája győz a választásokon? Én pedig visszakérdezek: mit kaptak az elmúlt évtizedekben azok a vajdasági magyarok, akik nem tartoztak a VMSZ politikai és gazdasági érdekköréhez? Mert véleményem szerint éppen itt kezdődik a probléma.
Azok, akik a jelenlegi rendszernek köszönhetik pozíciójukat, befolyásukat vagy gazdasági előnyeiket, természetesen félthetik mindezt. De miért kellene ugyanígy gondolkodnia annak a vajdasági magyarnak, aki soha életében nem részesült ilyen előnyökben?
De válaszolok a kérdésre.
Mit kapunk, ha az egyetemisták győznek?
Nem tudom! Senki sem tudja biztosan!
Vannak ígéretek, elképzelések és remények. Garancia nincs. Ahogyan arra sincs garancia, hogy a jelenlegi rendszer fennmaradása jobb jövőt biztosítana. Amit viszont személy szerint elfogadhatatlannak tartok, az az a politikai üzenet, hogy a VMSZ parlamenti jelenléte nélkül a vajdasági magyarságnak vége.
Bálint, a vajdasági magyarság nem a VMSZ tulajdona! Nem Önök hozták létre. Nem Önök adtak nekünk nyelvet, történelmet, kultúrát és identitást. Önök előtt is léteztünk, és Önök után is létezni fogunk!
Meggyőződésem, hogy egy politikai párt választási vereségét egy egész nemzeti közösség tragédiájaként bemutatni súlyos politikai tévedés. Egy politikusnak joga van félteni a mandátumát. De szerintem nincs erkölcsi alapja ahhoz, hogy a saját politikai jövőjét egy egész nemzet fennmaradásával azonosítsa.
És most beszéljünk arról, amit én a VMSZ több évtizedes működésének egyik legsúlyosabb problémájaként látok!
Az én véleményem szerint a VMSZ körül az évtizedek során olyan politikai és gazdasági kapcsolatrendszer alakult ki, amelyben sok esetben nehéz megkülönböztetni a közösség érdekeit a párt érdekeitől. Úgy látom, a VMSZ a saját politikai rendszerének fenntartásában sokkal sikeresebb volt, mint abban, hogy a vajdasági magyarok széles rétegeinek valódi jövőképet adjon. És ezt én nem tudom sikertörténetnek nevezni. Mert számomra nem az a siker, ha ugyanazok az emberek évtizedeken keresztül ugyanazokban a vezetői székekben ülnek.
A siker az lenne, ha a fiataljaink nem hagynák el tömegesen a szülőföldjüket.
Ha egy magyar ember politikai kapcsolatok nélkül is boldogulhatna.
Ha egy vállalkozónak nem kellene azon gondolkodnia, hogy a szakmai teljesítménye vagy a politikai kapcsolatai fontosabbak-e.
És akkor beszéljünk a Prosperitatiról!
Meggyőződésem, hogy a Prosperitati támogatási rendszerének teljes, független és nyilvános átvilágítása elengedhetetlen. Mert az a pénz nem a VMSZ vezetőinek családi öröksége volt! Hanem magyar közpénz!
Nem pártpénz. Nem magánvagyon. Nem politikai hűségért járó jutalom. Éppen ezért szeretném látni, hogy kik, milyen összegeket kaptak, milyen feltételek mellett, és mennyire volt átlátható az elbírálás.
Milyen kapcsolatok álltak fenn a döntéshozók és a támogatottak között?
Voltak-e összeférhetetlenségi helyzetek?
Valóban minden vajdasági magyar egyenlő eséllyel pályázhatott?
Nem állítom, hogy minden támogatás mögött szabálytalanság történt. De szerintem ezekre a kérdésekre a nyilvánosság előtt kell választ adni.
A közpénz nem kegy. A támogatás nem pártjutalom. A magyarság pedig nem politikai hűségeskü!
Hasonlóan gondolkodom az intézményi és vezetői kinevezésekről is.
Én személy szerint úgy látom, hogy a politikai lojalitás az elmúlt évtizedekben túlságosan nagy jelentőséget kapott a vajdasági magyar intézményrendszer bizonyos területein.
És ezt rendkívül károsnak tartom.
Mert ahol a párthűség fontosabbá válik a szakmai alkalmasságnál, ott nem közösséget építenek.
Hanem függőségi rendszert!
És egy ilyen rendszerben nem feltétlenül az jár a legrosszabbul, aki nem kap támogatást.
Hanem az, aki lassan megtanul hallgatni, mert félti a munkáját, a megélhetését, a gyermeke jövőjét.
Térjünk rá a vajdasági magyarság védelmére is!
Az én tapasztalatom szerint, amikor magyarokat ért sérelem, amikor magyar nyelvű táblákat rongáltak meg, amikor nemzetiségi jogainkat támadás érte, számos alkalommal egyszerű vajdasági magyar emberek, civil aktivisták és független újságírók emelték fel először a hangjukat.
Nem pártutasításra.
Nem fizetésért.
Nem politikai pozícióért.
Hanem azért, mert volt bennük tartás.
Véleményem szerint a VMSZ fellépése ezekben az ügyekben nem mindig volt olyan határozott és következetes, mint amilyet egy magát a vajdasági magyarság legfontosabb érdekképviselőjének tartó párttól elvárnék.
És ez számomra sokat elárul a politikai prioritásokról.
Mert az érdekképviselet nem ott kezdődik, amikor valaki a saját politikai rendszerét védi. Hanem ott, amikor akkor is kiáll az emberekért, ha abból semmiféle politikai haszna nem származik!
Most pedig azt halljuk, hogy ha nem lesz VMSZ-es képviselet Belgrádban, nem lesz, aki megvédje a vajdasági magyarokat.
Én ezt így nem tudom elfogadni.
Nem vitatom, hogy a parlamenti képviselet fontos lehet.
De egy parlamenti mandátum önmagában még nem eredmény.
Egy képviselői szék nem bizonyíték a tisztességes érdekképviseletre.
A mandátum csak lehetőség. A teljesítmény az, amit valaki kezd vele!
És ha már a magyarság védelméről beszélünk, szeretnék egy számomra különösen fontos kérdést feltenni.
Mi történt az anyanyelvünk parlamenti képviseletével?
Szeretném pontosan látni, hogy a VMSZ képviselői milyen gyakran és milyen következetességgel éltek a magyar nyelvű parlamenti felszólalás lehetőségével.
Mert számomra az anyanyelv nem politikai dekoráció.
Nem kampányeszköz.
Nem olyan nemzeti jelkép, amelyet választások előtt előveszünk, utána pedig visszatesszük a szekrénybe.
Az anyanyelvünk az identitásunk egyik legfontosabb alapja!
És számomra a magyar érdekképviselet ott kezdődik, hogy a saját nyelvünket nem kezeljük másodrangúként.
De térjünk vissza az eredeti kérdéshez.
Mit kaphat a vajdasági magyarság egy politikai változástól?
Lehet, hogy nem kapunk azonnal több pénzt.
Lehet, hogy nem lesznek egyik napról a másikra magasabb fizetések, jobb utak, iskolák vagy kórházak.
Nem tudom.
De személy szerint abban reménykedem, hogy egyszer olyan közéletünk lehet, ahol senkinek nem kell félnie a véleményétől.
Ahol egy fiatal a teljesítménye alapján jut kollégiumi helyhez.
Ahol egy vállalkozó a pályázata minősége alapján kap támogatást.
Ahol egy intézményvezetőt a szakmai alkalmassága alapján neveznek ki.
Ahol egy magyar embernek nem kell senki előtt meghunyászkodnia.
Ahol nem az számít, hogy kihez tartozol, hanem az, hogy ki vagy!
Lehet, hogy valakinek ez kevés.
Nekem nem.
Mert a szabadság, az emberi méltóság és az egyenlő esély számomra nem mellékes politikai követelés.
Hanem egy tisztességes társadalom alapja.
És van még valami, Bálint.
A magyarországi támogatások nem a VMSZ örökös járandóságai.
Azok célja a vajdasági magyar közösség megmaradása és fejlődése kell hogy legyen.
Nem valamelyik politikai párt hatalmának fenntartása.
Én azt tartanám helyesnek, ha a jövőben a támogatások elosztásánál kizárólag az átlátható szakmai szempontok és a közösség valós szükségletei érvényesülnének.
És ha a múltban bárki visszaélt közpénzekkel, annak következménye kell hogy legyen.
Nem politikai bosszúból.
Hanem azért, mert a törvény előtt mindenki egyenlő.
Aki tisztességesen dolgozott, annak nincs mitől tartania. Aki pedig visszaélt a rábízott közpénzzel, azt a politikai kapcsolatai sem mentesíthetik a felelősség alól.
Én személy szerint ezerszer többre tartok egy tisztességes, valóban független vajdasági magyar civil szervezetet, amely az emberekért dolgozik, mint egy olyan politikai intézményrendszert, amelyben a közösségi érdek és a pártérdek összemosódik.
Mert a magyarságunk nem attól függ, hány parlamenti mandátummal rendelkezik egy párt.
Nem attól függ, ki ül egy igazgatói székben.
Nem attól függ, ki osztja a támogatásokat.
Mi nem azért vagyunk magyarok, mert a VMSZ képvisel bennünket! Magyarok vagyunk akkor is, ha egyetértünk Önökkel. És akkor is, ha nem. Magyarok vagyunk akkor is, ha támogatjuk a VMSZ-t. És akkor is, ha soha életünkben nem szavaztunk rá. Ezt jó lenne végre mindenkinek tudomásul vennie.
Tisztelt Pásztor Bálint!
Ön jogász, egyetemi tanár és tapasztalt parlamenti képviselő. Pontosan tudnia kell, hogy a demokratikus közélet alapja nem a feltétlen politikai lojalitás, hanem a számonkérhetőség. Nem minden kritikus ellenség. Nem minden ellenzéki magyarellenes. És nem mindenki hálátlan, aki kérdéseket tesz fel a közpénzek felhasználásáról. Én nem a vajdasági magyarság ellen beszélek, amikor bírálom a VMSZ-t.
Éppen ellenkezőleg. Azért teszem, mert meggyőződésem, hogy a vajdasági magyar közösség sokkal többet érdemel annál, mint hogy jövőjét egyetlen politikai párt sorsával azonosítsák. A VMSZ nem azonos a vajdasági magyarsággal! És éppen ezért a VMSZ bírálata nem a vajdasági magyarság támadása.
Végül szeretném, ha elgondolkodna valamin.
Miért kellene egy vajdasági magyarnak félnie attól, hogy egy politikai párt elveszítheti a hatalmát?
Miért lenne természetes, hogy a közösség jövőjét néhány politikus karrierjével azonosítsuk?
És miért ne lehetne egy vajdasági magyar egyszerre büszke a nemzetiségére, független a pártpolitikától és szabad a véleményében?
Mert véleményem szerint jobb szabad emberként élni idegen hatalom alatt, mint a saját nemzetünk nevében gyakorolt politikai függőségben!
A szabadságnak nincs párttagsága.
A tisztességnek nincs választási listasorszáma.
A magyarságnak pedig nincs politikai tulajdonosa.
A vajdasági magyar ember nem alattvaló. Nem pártkatona. Nem szavazógép. És végképp nem egy politikai szervezet magántulajdona!
Hanem ember.
Szabad ember.
És joga van ahhoz, hogy a saját jövőjéről maga döntsön.
Lehet, hogy egy politikai változás nem hoz el mindent, amiben reménykedünk.
Lehet, hogy csalódások is lesznek.
De egy dolgot biztosan nem szeretnék többé hallani: hogy egy egész nemzeti közösségnek vége, ha egy politikai párt elveszíti a hatalmát.
Mert a vajdasági magyarság nem a VMSZ-szel kezdődött, és nem is vele fog véget érni!
És ha valamiben igazán hiszek, akkor az az, hogy egy közösség jövőjét nem a politikusai hatalma, hanem az emberei szabadsága, tisztessége és méltósága határozza meg.
A vajdasági magyarságnak nem új urakra van szüksége, hanem arra, hogy végre senki ne akarjon uralkodni rajta a magyarság nevében!
Tisztelettel:
Robert Yugovich
