Vezérek és vezér nélküliek

Érdekes választás előtt áll Szerbia. Talán az egyik legérdekesebb előtt, a többpártrendszer bevezetése (azaz 36 éve) óta. Kicsit távolabbról szemlélve nevezhetjük akár próbatételnek, vizsgának vagy kísérletnek is. Politikai kísérletnek – nemzetközi szempontból is.

Persze mindig, minden egyes választásnak megvan a konkrét tétje. Ki kerül (vagy marad) hatalomra, ki lesz ellenzékben, kinek milyen pozíció jut, merre megy tovább az ország sorsa. Ezek kétségtelenül fontos kérdések. De a kísérlet jellegét nem ez adja meg. Két koncepció, két világlátás, két demokráciaértelmezés, ha úgy tetszik, két univerzum küzd meg egymással.

Az egyik – nos, többféle módon is definiálhatjuk az egyik koncepciót. Nevezhetjük egy személyre épülő politikai kurzusnak. Vezérközpontúnak, tekintélyelvűnek, akár személyi kultusznak. Hibriddemokráciának, amely formálisan tiszteletben tartja a demokrácia alappilléreit, a fékek és ellensúlyok rendszerét, ténylegesen azonban csak egy felesleges nyűgnek és dekorációnak tekinti, ezért ki is játssza azokat. Le akarja uralni a társadalom minden szféráját, és ha nincs kellő erejű ellensúly, le is uralja. Kampányfogásaiban populista, hatalomgyakorlásában macchiavelisztikus, retorikájában gyűlöletkeltő. Tegyük hozzá: teszi mindezt nem eredménytelenül. Sokan, sok helyen, sok országban lelkes hívei és művelői ennek a koncepciónak, a mai napon is. És tegyük hozzá: semmi újat nem hoz.

A másik értelemszerűen az elsőt akarja ellenpontozni. Ennek megfelelően legfontosabb választási ígérete a regnáló hatalom megbuktatása, megszüntetése, egy más alapokon nyugvó társadalom létrehozása, valami újnak az ígérete. Mivel nincs hatalmon, mást nem is tehet: ígér. Önmagában ez azonban egyáltalán nem teszi egyedivé 2026. október 25-ét. Sőt, ez az univerzális forgatókönyv: a hatalom a megkezdett út folytatását ígéri, a kihívó pedig valami újnak a kezdetét. Mindig, mindenhol ez történik.

Ami új, az a vezérnélküliség. Az univerzális forgatókönyv ugyanis az esetek döntő többségében úgy néz ki, hogy „A” vezér viszi a hatalmat és viszi a kampányt, arcával, nevével és cselekedeteivel, mögötte felsorakozik a párt, az aktivisták és a szavazók százezrei/milliói, vele szemben pedig fellép „B” vezér, aki viszi a kampányt, arcával és nevével, mögötte pedig felsorakozik a párt, az aktivisták és a szavazók százezrei/milliói. Mindkét esetben többé-kevésbé hierarchisztikus, piramisszerű, olykor-olykor szinte katonás, hadseregre emlékeztető elrendezésben. És aztán a harc eldől valahogy. És ezt nyugodtan nevezhetjük nemzetközi gyakorlatnak és tapasztalatnak is.

De itt és most nem ez történik. Megkockáztatok egy semmilyen (legalábbis rendelkezésemre álló) adattal vagy kutatással nem bizonyítható állítást – amelyik épp ezért pusztán hipotézis. Ha megkérdeznénk száz embert, ki a Szerb Haladó Párt listavezetője, legalább nyolcvan tudná a választ. Ha megkérdeznénk száz embert, ki az Egyetemista Lista listavezetője, az arány épp fordított lenne, azaz legalább nyolcvan nem tudná a választ.

Ráadásul úgy tűnik, az egyetemisták nevével fémjelzett lista ezt tudatosan teszi. Tudatosan kerüli a vezérelvűséget, és tudatosan megy vezér nélkül a csatába. Ha vizuálisan akarnánk ábrázolni a vasárnapi választásokat, az egyik oldalra egy kutyát simogató ábrándos vezér, a másikra bicikliző egyetemisták képe kerülne.

És ez teszi ezt az október 25-ét igazán különlegessé. Érdekessé, ritkává, szinte furcsává, a nemzetközi gyakorlatban is szinte példa nélkülivé. Vajon a szerbiai társadalomban van-e annyi innovatív igény és képesség, hogy ne az egyik vezért akarja felváltani egy másikkal, hanem el merjen indulni egy teljesen más úton? Már önmagában az izgalmas, hogy a közvéleménykutatók, szakértők és elemzők ennek esélyét nagyjából fele-fele arányra becsülik.

És a többiek?

Nem, nem kell leírni őket. Ebbe a csatába most az első fordulóban valószínűleg nem nagyon fognak beleszólni, de épp a „fele-fele” arány miatt a másodikban már akár ők lehetnek a mérleg nyelve.

Annál nagyobb lesz a történelmi felelősségük.