Edward P. Joseph, konfliktuskutató és az amerikai Johns Hopkins Egyetem oktatója úgy véli, hogy a szerbiai hallgatók bebizonyították: a gyökeres változások erőszakmentes fellépéssel is elérhetők, és erőfeszítéseikért megérdemlik a Nobel-békedíjat. „A rendkívüli fegyelem, szorgalom és szervezettség, amelyet a szerb egyetemisták mutattak fel a két évig tartó folyamatos nyomásgyakorlás során, megérdemli a Nobel-békedíjat” – fejtette ki Joseph a Foreign Policy folyóiratban megjelent elemzésében.
Rámutatott, hogy Szerbiában a franciaországihoz képest ellentétes forgatókönyv valósult meg, ahol a diákzavargások már a tiltakozások kezdetétől jelen voltak.
Támogassa a független vajdasági magyar újságírást!
Havi 5 euróért reklámmentesen olvashatja portálunkat és a PLUSZ rovat tartalmait.
Tovább az előfizetési oldalra: Kártyás előfizetés (ÚJ) – Banki átutalás vagy Paypal
„A békés diákok elleni belgrádi erőszak országos szintű diákmozgalmat indított el. Az országos támogatás elnyerésének kulcstényezője – a múlékony médiafigyelem vagy az opportunista megmozdulások helyett – a hallgatók Gandhi filozófiájának szellemében tanúsított önmegtartóztatása volt, még akkor is, amikor a rezsim fokozta a provokációkat és a támadásokat, különösen a 2025. június végi harmadik tömegtüntetés után” – véli Joseph.
„Másodszor, a szerbiai fiatalok a társadalom alapvető szükségleteire összpontosították figyelmüket, nem pedig a csak a tandíjakat vagy a tanulmányi feltételeket érintő szűk, partikuláris követelésekre. Az áldozatvállalásra való hajlandóság, amely a kimerítően hosszú menetelésekben, a maratoni kerékpártúrákban és a hosszú, fáradságos megbeszélésekben mutatkozott meg azonnali kielégülés hajszolása helyett, e sikeres mozgalom fő jellegzetessége” – állapítja meg az amerikai professzor.
Míg a franciaországi fiatalok „megrohamozzák a Bastille-t” – írja Joseph elemzésében –, a szerb diákok „szétszóródtak az egész országban, civil csoportokat alapítva a nagyvárosokban és a kis falvakban egyaránt, amivel az egyszerű emberekben újra felébresztették a részvételi demokráciába vetett hitet”.
A szerb diákok megközelítéséből levonható harmadik tanulságként Joseph azt említi, hogy mozgalmuk „nem utasította el dogmatikusan a választási folyamatban való részvételt”, ahogyan azt sok diákaktivista teszi világszerte: „Például a Bosznia-Hercegovinában egy évtizeddel ezelőtt zajló korrupcióellenes tüntetések résztvevői pontosan ezt a hibát követték el.”
Joseph megjegyzi, hogy a szerbiai diákok sok USA-beli kortársukkal ellentétben megértették: az élettapasztalat hiánya akadályt jelent számukra a közfunkciókra való jelöltség és az állami intézmények irányítása során. „Ehelyett a nyilvánossághoz fordultak, arányos számú jelölti helyet biztosítva minden egyes kar számára az egész országban. A jelöltek szigorú ellenőrzéseken, részletes interjúkon és több kiválasztási fordulón mentek keresztül. Csak azok tudtak megfelelni a felállított kritériumoknak, akik elismertségnek örvendtek a saját területükön. Egy abszolút kritérium döntő jelentőségű volt a kiválasztási folyamatban: a jelölteknek abszolút semmilyen politikai kötődésük vagy politikai múltjuk nem lehetett” – írja Joseph elemzésében.
Hozzátette, hogy a diákok „éleslátóan felismertek” valamit: a szerb ellenzék, „amelyet a közvélemény nagyrészt hatástalannak tart”, nem élvezne semmilyen hitelt a választók körében.
„Itt az ideje, hogy az Egyesült Államok és az Európai Unió fejlessze a politikai és gazdasági kapcsolatokat, valamint az emberek közötti kötelékeket Szerbia és a volt jugoszláv szomszédok között, hogy helyreállítsák az Aleksandar Vučić uralma alatti szerb revizionizmus éveiben elveszített bizalmat. Az Európai Unió, valamint a Joe Biden- és Donald Trump-adminisztrációk elnéző magatartása mellett Vučić Szerbiája az orosz és kínai befolyás legerősebb bástyájává vált egész Európában, és a széthúzás fő forrásává a régióban” – véli Joseph.
