A kedvetekért, pannonosok!

Magyarországon a 16 éven át egyik irányba kifeszített inga visszalengésével kapcsolatos legoptimistább várakozásokat is felülmúló, földcsuszamlásszerű Tisza-győzelem (és Holdról is jól látható Fidesz-bukta) a parlamenti erőviszonyok újrarajzolásán messze túlmutató változásokat generált és katalizált a térségben.

A szerbiai diákmozgalom egyenesen hivatkozási/viszonyítási pontként tekintett erre az átrendeződésre, erőt és inspirációt merítve belőle, és mint a választási eredmények igazolták, valóban legyőzhető a legmonolitabbnak hitt rezsim is, ha nem az ő csalásra optimalizált szabályai szerint játszunk, hanem a „dobozon kívül gondolkodunk”.

Előttem már százak énekelték meg az orbáni és vučići rendszerek egyezéseit és különbségeit a bukásaik előtt és után egyaránt. Külön műfajnak kezd lassan számítani az „Orbán spotting”, azaz a Kedves ex-Vezetőnek a világ legkülönbözőbb pontjain (Gučától Párizsig) való felbukkanásáról szóló tudósítás, miközben magukra hagyott 60+os rajongói, szavazói, „harcostársai” a nemzeti ünnepeken (ingyen buszoztatás híján) egyre apadó számban összegyűlve nyalogatják a sebeiket és rázzák az öklüket. Vučić zakózása még eléggé friss eseménynek mondható, de nem csodálkoznék, ha később hasonlóan megszégyenülve bujkálna ő is a világ szeme elől, miközben…

…Miközben a dicsőítésére szakosodott, időközben elárvult propagandisták és influenszerek továbbra is „fullba nyomnák a kretént” – ahogy teszik azt Magyarországon a gúnyosan csak róninnak (értsd: gazdátlan szamurájnak) hívott szerencsétlenek.

Akik korábban magyar adófizetői százmilliókból hirdették Facebookon a Fideszt (és az oroszokat) dicsőítő, illetve az ellenzékieket (és az EU-t) becsmérlő, rágalmazó, lejárató bejegyzéseiket, és gúnyosan csak tarhálásként hivatkoztak a független médiumok olvasói adományokra vonatkozó kérelmeire, ugyanők most sörre meg kávéra való, pár száz forintokért kuncsorognak drasztikusan megcsappant közönségüknél (a bátrabbja a fideszes oligarcháknál – hahaha, sok sikert!), miközben torkuk szakadtából visítoznak tovább.

Kedvenc visszatérő mondásom a részükről, hogy a Tisza-kormány „beszántotta” a Megafont, Pesti Srácokat, Mandinert, miközben csak annyi történt, hogy elzárták a közpénzmilliárdokat árasztó csapokat (teszem hozzá: összhangban a többségi választói akarattal). Hogy ez az aprócska fejlemény az említett „műhelyek” azonnali és teljes összeomlásához vezetett, napnál világosabban megmutatja, mekkora volt rájuk a valós olvasói, nézői (hovatovább: piaci) igény.

A fideszprosti hazugsággyárakból utcára pottyanó, vagy már korábban is (látszólag) ezektől függetlenül tevékenykedő (de bejegyzéseiket nyilvánvalóan közpénzmilliókból hirdető), mostanra elárvult róninok könyöradományokban való reménykedése figyelmen kívül hagy egy sarkalatos tényt: a propagandistáknak, a közönségüknek, a Fidesz-szavazóknak, illetve a párt tagjainak és a Fidesz-rezsimhez kapcsolódó üzletembereknek van egy abszolúte közös tulajdonságuk:

a közösbe nem betenni szeretnek, hanem kivenni onnan!

Ennélfogva abban reménykedni, hogy ugyanők majd összedobják a folytatásra… hát nem is tudom. Necces.

Aztán ott vannak azok a médiumok, amik papíron közszolgálatiak, mégis a legdurvább és leghazugabb Fidesz-propagandát nyomták az elmúlt másfél évtizedben. A választások másnapjának reggelén Magyar Péter első útja hozzájuk, a Kossuth Rádió és az M1 stúdióiba vezetett, és nem hagyott kétséget afelől, hogy itt most szállni fog a toll. Egyen-ketten még próbáltak kekeckedni az elkövetkező hetekben, de a vége az lett, hogy a hírműsorok ideiglenesen megszűntek, ráadásul az M1 nézőitől a korábbi évek hazudozásaiért elnézést kérő felirat jelent meg a televízió képernyőjén, majd valódi közszolgálati jelleggel indultak újra a híradók (értsd: kormányzati és ellenzéki véleményeknek egyaránt helyt adva).

Egyoldalú „tájékoztatásért” a vajdasági magyaroknak sem kellett a szomszédba menniük. Az MNT-alapítású médiumok (Pannon RTV, Magyar Szó, Hét Nap) nézői, olvasói derült égből villámcsapásként élhették meg a Tisza-győzelmet. Egyesek a Tisza Párt és karizmatikus vezetője, Magyar Péter puszta létezéséről is április 12-én este, netán másnap értesülhettek először!

Konkrétan a Pannon RTV által generált párhuzamos valóságban a választások előtt mindössze kétszer került említésre a Fidesz kihívója (utólag tudjuk: tönkreverője!), úgyhogy aki erről a két említésről véletlenül lemaradt volna, és nem is internetezik, az bizony nagyot nézhetett, amikor a Tisza úgy földbe taposta a Fideszt, hogy a keze se látszott ki. Ezt természetesen nem mulasztotta el Magyar Péter sem szóvá tenni a Pásztor Bálintnak az első, meglehetősen fagyos hangulatú találkozójukon. Az éves átlagban 2.2-2.5 millió euró (napi 6-7 ezer ercsi) anyaországi támogatást (a.k.a. magyar adófizetők pénzét) zsebre vágó Pannon, amelyik lényegében minden mucsajröcsögei hímzőkör heti gyűléséről beszámol, érdekes módon nem tartotta különösebben fontosnak a hírszerkesztés szempontjából, hogy Magyarországon fújni kezdett a változás szele.

Megkerülhetetlen az az igazi vajdmagyar sajtótörténeti kuriózum, hogy április 12-e után Fremond Árpád, az MNT nagytudású elnöke összehívta az MNT-alapítású médiumok igazgatóit és főszerkesztőit, és barátilag arra kérte őket (hiszen nem utasíthatja, ugyebár, és ő különben sem tenne ilyet, hahaha), hogy alakítsanak ki nyitottabb szerkesztéspolitikát. Ez a felülről kezdeményezett demokratizálódás (ha jól emlékszem, így fogalmazta meg ironikusan egyik elemző) fél év távlatából nézve nem mondható éppenséggel zajos sikernek, hiszen egy kis döccenőt követően minden ment tovább a régi kerékvágásban. Hogy ezt most a demokrácia, sajtószabadság és véleménypluralitás mellett mélyen elkötelezett Fremonddal szembeni lázadásként, vagy a pártpropagandista vágányról kisiklani képtelen, nem annyira tehetséges (és dolgozni sem annyira szerető) médiamunkások puszta beidegződéseként kell-e értelmeznünk… hát azt csak a megboldogult öreg Pásztor tudná megmondani.

No de maradjunk a Pannonnál! Természetesen a közelmúltbeli szerbiai politikai történéseket is meglehetős szelektivitással kezelte, szerkesztéspolitikája végig szoros összhangban maradt a VMSZ és a Szerb Haladó Párt érdekeivel.

A diákmozgalom lépéseiről ritkán számolt be, a tüntetések méreteit és követeléseit a tudósításaiban háttérbe szorította, a tiszteletadó megemlékezések alkalmával zajló útlezárásokat a közlekedési fennakadások hangsúlyozásával a közrend megzavarásaként keretezte, gondosan kerülve az emberéleteket követelő korrupció miatti össztársadalmi elégedetlenség említését.

Beszámolóiban a hangsúlyt a Szerb Haladó Párt és a VMSZ tisztségviselőinek reakcióira, valamint a rendőrségi, hatósági közleményekre helyezte. Ezek a diákok demonstrációit „külföldről finanszírozott, a szerbiai stabilitás megrendítését célzó akcióknak” vagy „az ellenzék által háttérből mozgatott provokációnak” bélyegezték. A Pannon RTV ezeket az állításokat kritikátlanul közvetítette. A Közbeszéd című „elemző” műsorban többször megjelent az a narratíva, miszerint nem igazi egyetemisták állnak a demonstrációk mögött, hanem az ellenzéki pártok tagjai, és nem a társadalmi igazságosság a céljuk, hanem a törvényes rend és intézmények elleni hangulatkeltés.

Így aztán Átlagné Fogalmatlan Mari néni joggal rezzenhetett össze a kisebbségi nyelven tájékoztató televízió képernyője előtt, látva, hogy valami külföldi vagy milyen, rendbontó kamudiákok szállták meg az országot, és el akarják venni a kultúránkat meg a munkánkat meg a mindennapi kenyerünket.

És természetesen ezzel állt szemben a VMSZ stabilitást, a vajdasági magyarság érdekeinek védelmét ígérő üzenete, aminek nem szabtak időkeretet a bölcs szerkesztők.

Aztán megérkezett Belgrádba is a budapesti gyors, és bár az Egyetemista lista támogatóinak szétverésére is felsorakozott a csendőrség tetőtől talpig testpáncélban, végül váratlant húzott Vučić: a szokásos áldozati pózba vágva magát, burkoltan átkozódva, de mégiscsak elismerte a vereségét, az ország városaiban pedig óriási népünnepély vette kezdetét.

Az SNS-es verőlegényekkel (a.k.a. rendőrségi védettséget élvező, erőszakos bűnözőkkel), fenyegetésekkel és fizikai támadásokkal, lácnszavazásokkal és munkahellyel való zsarolással megspékelt korábbi választások után ez a fejlemény joggal lephette meg az egyszerű polgárt (többek között engem is).

Az elterjedtebb magyarázat szerint Vučić belátta, hogy ekkora többséggel nem mehet szembe (értsd: az utcán sem nyerhet).

A dezinformációs oldalak által terjesztett magyarázat szerint meg azt az egy szót üzenték neki az USA nagykövetségéről, hogy „Maduro”.

Akárhogy is történt, a magyarországi forgatókönyv gyorsított változatát láttuk a napokban lejátszódni (SNS-es bank bezárása, rendőrségi főpacal letartóztatása, bocsánatkérés és vezetőváltás az RTV élén stb.). Ez a turbulens időszak természetesen nem hagyta érintetlenül az egyszeri kommentelő vajdmagyar lelkét sem, így többen is azt feszegették, hogy mikor mond le Pásztor Bálint a VMSZ történetének leggyengébb szereplése miatt (tipp: majd ha fagy!), és a Pannon RTV magyarhülyítő szerepére is egyre többen kérdeztek rá (nem annyira kedves hangnemben).

Természetesen a Pannon nem arról híres, hogy ne értené az idők szavát, pláne nem arról, hogy ne lenne képes önreflexióra! Reagáltak is iziben, ha már így megszólítva érezték magukat.

Terjedelmes közleményben sorolta fel a vezetőség az elmúlt két évtized érdemeit, nem mellőzve az önkritikát sem! Na jó, azt egy kicsit azért mégiscsak mellőzve, ugyanis a mea culpázás kimerült annyiban, hogy

„És hogy hibáztunk-e? Igen, hibáztunk is. Soha nem is állítottuk ennek az ellenkezőjét…”

Ez már túl magas labda volt ahhoz, hogy ne üssem le. Nem bírtam ki, hogy ne kommentáljam alá a következőt:

Fél óra se kellett, hogy ki legyek tiltva a Pannon RTV Facebook-oldaláról a hozzászólásommal együtt. Ez hízelgő, bevallom, legyezgeti a hiúságomat, hogy még egy olyan kommentemtől is teleszalad a gatya, amiben se trágárság, se keménység, csupán őszinte jókívánság. Hehe.

Kicsit bizonytalankodtam korábban, hogy elmenjek-e szavazni november 8-án, mert ezen a megújulós listán én túl sok „megújult” (régi) arcot láttam, és kevés vállalható, valóban új személyt.

De tudjátok mit, drága pannonosok? Meggyőztetek.

A kedvetekért mégiscsak elmegyek!

Soha el nem múló szeretettel:

Stephen Bozhen