Camus a Combatban megjelent cikkeit olvasgatom. A francia ellenállási mozgalom részese a háború befejezése után sajnálattal állapítja meg, hogy a 20. század a félelem százada lesz. Van ebben igazság, gondolom, és szívesen hozzátenném, a 21. század viszont a hazugság százada lesz.
Visszatérve Camus-höz és a félelemhez: Franciaországba 1944-ben beköszöntött a szabadság, szembe kellett nézni a közelmúltban felgyülemlett félelemmel. Nem volt éppen könnyű dolog a szabadsággal méltósággal élni. Nem csak a kollaboránsokról volt szó, hanem azokról is, akik négy éven át nyomasztó félelemben élve hallgattak, s most egyszerre a szabadság legfőbb védnökeinek nevezik magukat.
Támogassa a független vajdasági magyar újságírást!
Havi 5 euróért reklámmentesen olvashatja portálunkat és a PLUSZ rovat tartalmait.
Tovább az előfizetési oldalra: Kártyás előfizetés (ÚJ) – Banki átutalás vagy Paypal
Gyakori jelenséggel szembesült a nagy francia író, aki hétről-hétre írta politikai kommentárjait, nem riadt vissza a „piszkos politikától”, hanem vitázott és érvelt. Nem szívesen angazsálta magát, írta, de a művész sokszor akarata ellenére teszi ezt. Nem személyes akaratról van szó, a művei kényszerítik az alkotót az elkötelezettségre. A művész ugyanis a szabadság tanúja, amit sokszor drágán fizet meg. Érthető állítás, hiszen ő maga írta, hogy az író helye nem a páholyban van, ahol némán nézi a küzdelmet, amelynek a végén bölcsen megdicséri a győztest, hanem kénytelen levonulni az arénába.
Korszakunk arénájában Camus nem riadt vissza a kemény szavaktól és ítéletektől. Az antikommunista jelszavak diktatúrába vezetnek, írta a cseppet sem népszerűségre számító mondatot. Manapság árnyalható a mondat, nem biztos, hogy minden antikommunista diktatúrát akar, de az biztos, hogy minden diktátor és autokrata szívesen él az antikommunista jelszavakkal. Azt fejtegette, hogy a politika nem elvonatkoztatható az erkölcstől. Ez a gondolat azért is időszerű, mert ma is akadnak, akik váltig bizonygatják, hogy tartózkodjunk az erkölcsi nézőpontoktól.
Olvasom, hogy az autokrata rendszer képviselői az autokrácia bukása után bejelentik, hogy üljünk le egy kávéra és folytassunk dialógust. Az erkölcsi kérdés fel sem merül. Abban bíznak, hogy a posztigazság vagyis a hazugság korában, minden relatív, mert az emberek egyre nehezebben tesznek különbséget az igazság és a hazugság között.
A dialógus híveként azonban állítom, hogy igazságtétel nélkül a dialógus csak üres szalmacséplés. A választások megnyerése után ezt követeli Szerbiában is az egyetemista mozgalom. Az autokrata rendszer vezetőinek, kegyeltjeinek, kitüntetettjeinek el kell számolni azzal, hogy mit képviseltek, illetve miért legitimálták a rendszert azzal, hogy hallgattak a kitüntetések átvételekor.
Hol vannak azok a „régi szép idők”, amikor Koncz István a HÍD-díj átvételekor a Magyar Szónak adott interjújában kijelentette, hogy elutasítja a Sziveri János költőtársa elleni hajszát.
Ezzel ellentétben mi történik manapság? Az autokrata rendszer bukása után ki védi meg a Magyar Szóból elüldözött, az utcára csapott fiatal újságírókat, akik aztán a Szabad Magyar Szóban remekül bizonyították tehetségüket. A példákat sorolhatnám tovább…
- Ki fogja őket rehabilitálni?
- Ki fog tőlük bocsánatot kérni?
- A Magyar Nemzeti Tanács?
Nehéz ezekre a kérdésekre válaszolni, még nehezebb feltenni őket a posztigazság korában, amelyben a köpönyegforgatókból hősök lesznek, a tegnap szelíden megbúvókból élharcosok, a kegyencekből áldozatok, a kitüntetettekből mellőzöttek. A gyors és ravasz szerepcseréken manapság nem ütközünk meg. Megszoktuk őket. A hazugság századában ugyanis kiszámíthatatlan gyorsasággal születnek újabbnál újabb bálványok, amelyeket sokszor ugyanazok rombolnak le, akik megteremtették őket, hogy aztán új bálványokat faragjanak.
