Cirka százötvenezren vagyunk, mindannyian elférnénk egy közepes nagyságú városban. Mit számít ez a 6–7 milliós Szerbiában, a Balkánon, Közép-Európában? Mit érdekli ez az Uniót, Oroszországot (és Ukrajnát), Kínát, az USA-t? Milyen jelentősége van ennek a geopolitikai stratégiák szempontjából? A világpolitika szereplői közül senkit nem érdekel, mi zajlik a kis rezervátumunkban, mi pedig nap mint nap ölre megyünk egymással.
De minket érdekel. Miután politikusaink vették maguknak a bátorságot, hogy rendszeresen beleszóljanak az életünkbe, a politika mindennapjaink fontos tényezőjévé vált, ezért odafigyelünk – és most vihar van a biliben.
Támogassa a független vajdasági magyar újságírást!
Havi 5 euróért reklámmentesen olvashatja portálunkat és a PLUSZ rovat tartalmait.
Tovább az előfizetési oldalra: Kártyás előfizetés (ÚJ) – Banki átutalás vagy Paypal
Pásztor Bálint még mindig azt hiszi, hogy csakis ő ismeri a vajdasági magyarok boldogulásának és megmaradásának titkát. Ebben a hitben, nyílt politikai szerepvállalásával először elérte, hogy ne nagyon szeressenek minket ott, ahol a népünk él. Nem tanult ebből, és sikerült olyan szerepet is vállalnia a közösség nevében, hogy ott se nagyon szeressenek bennünket, ahol születtünk. Úgy tűnik, ez jól megy neki. Kicsit páriák lettünk itt is, ott is.
Ahogy a parlamenti vergődését elnézem, most épp azon dolgozik, hogy ne csak ne kedveljenek, hanem lehetőleg köpönyegforgató, politikai haszonleső, kuncsorgó, piti közösségnek is tartsanak bennünket – tessék csak olvasni a szerb sajtót és a kommenteket. Miközben arról szónokol, hogy a vajdasági magyaroknak össze kell tartaniuk, ő maga nem szavazza meg a vajdasági magyar alelnököt, mert épp megsértődött, hogy őt nem veszik be a buliba. (Mennyivel tiszteletreméltóbb volt a bosnyák képviselő, aki ugyanebben a cipőben járva nem az ellenségeskedést erősítette). És nem, kis közösségünk belső problémáit nem kiabáljuk ki a nagyvilágba, mert azon túl, hogy ez visszatetsző és ízléstelen, még önnön gyengeségünket is igazolja.
Mivel a pásztori politika a nyilvánosság előtt egyre inkább rombolja megmaradt magyarságunk tartását és büszkeségét, nagyon díjaznám, ha Pásztor a következő parlamenti felszólalásában nem a vajdasági magyarok összességének nevében folytatná politikai ámokfutását, hanem csak a VMSZ nevű párt tagjainak és szavazóinak megbízottjaként – mielőtt szereplésével teljesen lejáratna mindannyiunkat.
Nyugodtan tegye hozzá, hogy amit mond, az a pártja érdekeit szolgálja, nem a hülyékét és az ellenségekét.
Hja, a számok makacs dolgok, és nem kell a matematika rejtelmeiben elmerülni ahhoz, hogy lássuk: három, a kormányzó oldalhoz tartozó képviselő több mint két, a levitézlett, erkölcsiségében megkérdőjelezhető politikai erőhöz csatlakozó képviselő. És ezek csak a számok, az erkölcsi tartást és az elveket ne is nézzük. Az MNT-s 75 százalék is inkább csak egyharmad, ha az egyenlet minden adatát számba vesszük, elvégre úgy illene (109 ezer személy iratkozott fel a külön magyar választói névjegyzékre, ebből 28 ezer szavazott a VMSZ által összeállított Magyar Összefogás listára).
Noha a Pásztor balkeze által hülyéknek és ellenségeknek tituláltak közé tartozom, ezt a fentiek tükrében vállalom – egy minősítés súlya mindig csak akkora, amekkora az azt megfogalmazó ember szavahihetősége. Olvasva, hogy Pásztor szerint a vajdasági magyar választók egy része Vučićra szavazott, és hallva a haladó frakcióvezető hagymázos felszólalásait és dörgedelmeit, ezt még bóknak is veszem.
Azért nem ártana, ha az MNT elnöke is tisztában lenne az ellenfél és az ellenség közötti különbséggel, mert még kénytelen leszek azt hinni, hogy a kirekesztést és a megosztottságot többek között ő maga gerjeszti. Ellenség háborúban van. Kivel áll szemben ő a harctéren? A vajdasági magyarok egy részével? Innen azért nehéz hitelesen arról szónokolni a parlamentben és az MNT-ben, hogy a vajdasági magyar képviselőknek és embereknek össze kell fogniuk.
Ők ezt oly nagyon akarják, de – micsoda botrány! – az összefogás már a parlamenti folyosón folytatott beszélgetés során hamvába holt. Ha valaki a kupiba áll szolgálni, ne csodálkozzon, ha, hm, így jár, és nem fogadják már az úri szalonokban – summázná egyszerűbben a vajdmagyar.
Mielőtt megvádolnának azzal, hogy a széthúzást erősítem, mert mindezek után nem gondolom, hogy Pásztornál van a vajdmagyar bölcsek köve, hadd jegyezzem meg: hiszek abban, hogy a vajdasági magyarság jövője csakis az összetartásban keresendő. Ebben az összefogásban azonban teljesen mindegynek kell lennie, hogy valaki VMSZ-es, VMDK-s, újrakezdéses, Jehova tanúja, a nirvánába igyekvő vagy éppen teljesen apolitikus, illetve hogy tagja-e bármilyen szervezetnek. A lényeg csak annyi, hogy mit tud hozzátenni a közösségi életünkhöz a maga hatáskörében.
Nap mint nap látok hétköznapi embereket, akik keményen dolgoznak azért, hogy itt boldoguljanak, ezáltal erősítve a közösséget, miközben küzdenek a nagy barátság örvén a nyakukba ültetett párthű, szalonidióta főnökeikkel. Mindezt pénz, paripa, fegyver nélkül, mert a pénz arra ment el, hogy a (p)oligarcháinkat megtömjük, mint a Márton-napi libákat, és hirdessük magunkat orrba-szájba, minden fronton.
Eközben ők nem döngetik a magyar mellüket, csak hazasétálnak a munkából, végignézve, hogyan megy tönkre szép lassan minden körülöttük a szülőföldjükön, aminek a felügyelete az elmúlt évek politikai szerelemkoalíciójának a feladata lett volna. Otthon pedig azon szomorkodnak, hogy a család a világ különböző pontjaira szóródott. Aztán elolvassák a párthű sajtót, és látják, mennyi mindent tesznek értük a politikusaink, és milyen jó nekik. Nem kell Freud segítsége ahhoz, hogy diagnosztizáljuk a kis közösségünkben tapasztalható meghasonlottságot és a lábon hordott, csendes, depresszív lemondást – megy ez nekünk magunknak is.
Vajdmagyar közösségünknek megújulásra és békére van szüksége, nem idejétmúlt posztkomcsi szónoklatokra, valódi tartalom nélküli melldöngetésre, elfuserált és demoralizáló politikai ballépésekre, felelősséget nem vállaló politikusokra és a pozíciójukat egyéni érdekeik érvényesítésére használó emberekre. Ezeket már az is unja, aki még hisz nekik. És úgy tűnik, a megtisztuláshoz most már elszámoltatás szükséges, amihez minden jel szerint néhány bársonyszéknek is dőlnie kell.
Nem tudom, hogy jobb lesz-e az új, azt sem tudni, hogy az egyetemisták listáján parlamentbe jutott három magyar képviselő mit tud majd tenni kis közösségünk érdekében, ám a szemünk rajtuk, a felelősség pedig a vállukon.
De az előzőt már próbáltuk. Megmérettettek, és túl könnyűnek találtattak.
Burány Katalin

