a hosszúra nyúlt vitákban
elporlad az ember kitartása
belefásul ösztöne,
s nagyot néz az elárvult végszomszéd
most aludni kell,
homokba dugott fejjel,
amíg a veszély nem múlik el,
átaludni a vérzivatart,
hulló fejek potyogását
a guillotine nyikorgó hangja mellett
tagadni a realitást,
tagadni a gravitációt, amely a sötét mélybe húz,
tagadni mindent, mi a valósághoz köt,
megtagadni barátságot,
hitet, reményt, szeretet,
s feláldozni mindezt a patália oltárán
mert nincs az a gerinc, amely a mozsárban ne roppanna meg,
s nincs alku és nincs fohász se már,
amely helyre billenthetné ügyeink
alkuképtelen pozíciókban koptatjuk el kitartásunk,
s alkuképtelen pozíciókba fásul bele ösztönünk,
s csak nézek ki a fejemből – végszomszéd módjára –,
hogy ebben a helyzetben már nevető harmadik sem szeretnék lenni,
inkább csak egy álmos, gondtalan
halandó,
ki majd egyszer hangos ricsajra ébred,
amikor szerdánk végtére is már kidoboltatott,
s nyújtózkodik nagyot csütörtökünk minden szeretetében…
