Félig az ölem-
ben csücsül, megtalálta
a bal lábamat,
ami kilóg a
kocsmaasztal mögül, a
combcsontomon e-
rősen érzem a
szétváló medencecsont-
ját, Szűz Máriám,
ez a nő máris
levedzik, húsos szemé-
remajkai a nadrá-
gon keresztül is
átlucskosítják az ö-
lemet! Duruzsol.
És vigyorog meg-
állíthatatlanul. Mo-
corog a himbi-
limbim, és… és… és…
és… és… és… és… és… és… és…
tulajdonképpen…
Tulajdonképpen…
Nem úgy, amikor egyszer
a népkerti pró-
ba után haza-
kísért, majd megőrültem
a vágytól, hogy e-
gészben és azon-
nal felfaljam, markolász-
tam a csöcseit
már hazaúton,
alig értünk a borzlyuk-
ba, máris kinyal-
tam fenékig, raj-
tam is már csak egy kurta
gatya volt, ami-
kor odamormog-
tam: – Csinálj már valamit
ezzel a széttro-
donozott kis pé-
nisszel. – Elkezdte, elő-
ször két ujjal, mit
ujjal!?!, ujjheggyel, eskü-
szöm, olyan kicsire ösz-
szement, hogy szinte
kétdimenziós-
sá vált, egy lapocskává,
de hát nem szégyen-
keztem, tudta a
bige, amit tudott, nem
először ajzot-
ta fel a számszer-
íjam, közben meg annyi-
ra ízlett ez a
gyógymasszázs, hogy majd-
hogynem elélveztem, még
így puhán… is… is…
tulajdonképpen…
és… és… és… és… és… és… és…
tulajdonképpen…