Ha az ember a múltba réved, egészen furcsa dolgok ötlenek fel. Személy- és városnevek, események, igazi, nagy tragédiák és apró kis életképek. Még ahhoz a generációhoz tartozom, amelynek tagjai órára pontosan tudják, hol voltak és mit csináltak 1999. március 24-én délután és este. Emlékszem, ahogyan mesterem és kolléganőm egy körzeti versenyen az orrom elé tolt egy cetlit, ami arról értesített, hogy felszálltak a bombázók. Emlékszem, ahogyan kétségbeesetten topogtam a buszállomáson, keresve bármilyen járművet, ami elvisz a családomtól a családomhoz, a Herceg Noviba tartó kedélyes férfiakra, akik a hithűek optimizmusával bámulták értetlenül a távolban, Újvidék irányában felvillanó fényeket, mantrázva, hogy ez biztos a „mieink” valamilyen gyakorlata, meg arra a döbbenetre is, amely mégis arra késztette őket, hogy a „nő” utasítására mégiscsak átirányítsák a rádió keresőgombját a 021-es adójára… Emlékszem az újvidéki buszállomásról hatalmas sebességgel kikanyarodó buszokra, a taxisra, aki a két kilométeres távért ötven német márkát akart bezsebelni tőlem, a városi buszon lévő hallgatag és ijedt tömegre, meg önmagamra, amint tanácstalanul topogok a lakótelep kisboltjában, próbálva összeválogatni valamilyen háborús készleteket. Mit kell venni, amikor háború van? (Azóta tudom: gyertyát, lisztet, cukrot és zsírt, elsősorban. Minden más csak ezek után jön.)
Minderre emlékszem. Az ötéves lányom arcára, amikor megfordítottuk a fekhelyét, hogy ha mégis kitörné az ablakot a légnyomás, ne sértsék fel az üvegszilánkok, a másnapra, amikor magunkkal vittük a szerkesztőségbe, hiszen nem nyitottak ki az óvodák…
Arra viszont nem igazán, hogy mikor és ki hirdette ki a rendkívüli állapotot. Ha az volt. Vagy hadiállapot? Ma már nem tudom. Csak azt, hogy volt valami parancs, amitől a férfiak számára elérhetetlenné vált a határátlépés, meg munkakötelezettség is lett meg cenzúra. Olyan igazi. Minisztere is volt a cenzúrának, noha a hivatalos megnevezés a tájékoztatási tárca felelőse volt. Aleksandar Vučić, a kormány legifjabb tagja, szinte velem egyidős. Még harminc sem volt, máris egy teljes tárca ura lett. Keménykezű volt, vasököllel irányított mindent, ami az állami propagandagépezethez tartozott.
Egy hónappal később, 1999. április 23-án a NATO gépei lebombázták a Szerbiai Rádió-Televízió épületét Belgrádban. Tizenhat ember vesztette életét.
1999 áprilisában Aleksandar Vučić volt a tájékoztatási miniszter, ő rendelte el a médiában dolgozók munkakötelezettségét. Tizenhat ember vesztette életét. Aleksandar Vučić máig nem számolt el ezzel a tizenhat élettel.
Három nappal a bombázások előtt a CNN és az NBC tudósítói csoportjai kiköltöztek a Szerbiai Rádió-Televízió épületéből. A többi tévéstáb és azok vezetői figyelmeztetést kaptak, hogy az épületbe légiriadó idején és éjszaka ne lépjenek be. „Mi figyelmeztettük a veszélyre a barátainkat az RTS-ben, amikor pedig látták, hogy csomagolunk, nem kellett zseninek lenni és kikövetkeztetni mit és miért teszünk” – nyilatkozta a Vreme című hetilapnak valamikor régen Alessio Vinci, a CNN riportere…
Emlékszem más nevekre is. Slavko Ćuruvijáéra. Újságíró volt, egy nem is túl jó lap újságírója. Lelőtték. Nem a harctéren, nem munkavégzés közben, ahogyan azt annyiszor hallhatjuk. Őt a lakása bejáratánál, egy kapualjban lőtték le, miközben kézen fogva sétált a barátnőjével. A cikkei miatt. Aleksandar Vučić volt a tájékoztatási miniszter, aki semmit, de éppen semmit sem tett, hogy Ćuruvija gyilkosai előkerüljenek. Megrendelt, politikai gyilkosság volt az, ahogyan a nagykönyvben le van írva, a Dnevni telegraf újságírójába tizenhét golyót eresztettek, majd „hitelesítették” a gyilkosságot egy fejlövéssel. Fényes nappal, Belgrád közepén. A vádemeléshez tizenöt év kellett…
Minisztersége idején Vučić az Argument című lapnak azt nyilatkozta egy alkalommal, hogy „előbb-utóbb bosszút áll” Ćuruviján. Az áldozat barátnője tizenöt évvel később azt állította: Vučićnak köze volt a gyilkossághoz, s hogy „nemcsak a tájékoztatási törvény megalkotója volt, hanem az újságírók elleni hadjárat ötletgazdája is”.
Aleksandar Vučić minisztersége idején volt hatályos az a tájékoztatási törvény, amely rendkívül nagy pénzbüntetéseket rótt ki azokra a médiumokra, amelyek nem Slobodan Milošević rezsimjének szája íze szerinti szerkesztéspolitikát követtek. Aleksandar Vučić minisztersége idején szűnt meg a Dnevni telegraf, az Evropljanin és a Naša Borba is. Lapok voltak ezek, mértéktartó, higgadt, a háborús uszítást elutasító lapok, ahol nem a miloševići „újbeszél” volt érvényben.
Aleksandar Vučić minisztersége idején hozta meg a kormány azt a határozatot, amely azokra a rendkívüli feltételekre vonatkozott, amelyek a fenyegetés és a NATO fegyveres támadásai idején álltak fenn. Ez a kacifántos nevű határozat volt az alapja annak, hogy a hatóságok betiltsák előbb a Radio Indeks, majd a Zentai Rádió, a Kikindai Rádió, a Piroti Rádió és a niši Siti Radio adását. Az volt az az időszak, amikor a kábeltelevíziók tulajdonosait kötelezték, hogy minden külföldi csatorna sugárzását szüntessék meg.
Aleksandar Vučić, akkor még radikálisként, a kumanovói egyezményt követően, párttársaival egyetemben kilépett az akkori kormányból, árulást kiáltva. Aztán, a 2000-es rendszerváltást követően egyike volt azoknak, akik kénytelenek voltak befizetni az extraprofitadót. A fiatalember 2002-ben 48 500 eurót fizetett ki, különösebb nehézség nélkül. Én a tizedét se tudnám, ma sem…
Aztán, miután Vojislav Šešelj elvonult a hágai bíróságra, hosszú ideig állt a radikálisok élén, hogy rendkívül jó taktikai érzékkel tudja, mikor kell véresszájú hőzöngőből uniópárti, européer politikusba váltani. Ekkor született meg a haladók pártja. S hiába mond szépeket, ha Vučićot látom beszélni, én mindig az 1990-es évek vérgőzös gyűlölködését hallom. Talán ha egyszer elszámolna azzal a tizenhét nevesített és számolatlan névtelen élettel…
De így nem. Ezért nem.
