Ha sérült gyermek érkezik a családba, mindig meghal valaki. Először elenyészik az a kisgyerek, akit vártunk, az egészséges, rosszcsont kisfiú, akit ötévesen úgy kell lekönyörögni a háztetőről, vagy a szőke, loknis kislány, akinek kétéves korában már több cipője lesz, mint az apjának egész életében.
Aztán meghalnak a szülők. Amikor a fiam megszületett, elenyészett az az ember, aki voltam. Emlékszem, hogy kihívtak megcsászározott feleségem mellől, hogy nagyon nagy a baj. A fiam egy tálcán feküdt (pont olyanon, mint amilyent két héttel korábban vettünk az IKEA-ban), csövek lógtak ki belőle mindenhonnan. A gyerekorvos halálsápadt volt, és volt ott egy másik doki is – sajnos, nem tudom, ki –, mondott valamit, de nem tudom felidézni. Arra emlékszem csak, hogy azt mondták, ha kérdezi a felesége, ne mondja meg neki, hogy baj van. Találjon ki valamit! Visszatámolyogtam a műtőbe, és azt mondtam: „Most már minden rendben!”
Azt hiszem, az volt az a pillanat, amikor meghaltam. Sem előtte, sem utána nem hazudtam a feleségemnek.
Később arra emlékszem, hogy a mentőben ülök a fiam inkubátora mellett, és sírok, mint egy kislány. A fényképünk ott van az üvegfalra ragasztva, hogy ha a fiam kinyitja a szemét, minket lásson először. (Később megtudtam, hogy a Cerny Alapítvány mentősei készítették a fotót. Sohasem bocsátom meg magamnak, hogy nem tudtam nekik megköszönni!)
Jártam elég szar helyeken, huszonévesen a légióban megéltem egyet s mást, volt egy-két olyan helyzet, amilyenbe semmi pénzért nem szeretnék visszakerülni! Viszont, amit a PIC-osztályon várakozva éltem át, nem hiszem, hogy lelki törés nélkül meg lehet úszni. Valami olyan hideg, sötét érzés volt, ami talán ahhoz lehet hasonlítható, amikor az utolsó csillag is kihuny, az utolsó hidrogénatom is el fog szivárogni a fekete lyukakon keresztül az univerzumunkból, és a nagy fekete, hideg semmi marad. Amikor minden pillanatban fel akarsz ébredni, de nem tudsz. Amikor megszűnik minden jó és szép, amit átéltél, és csak az üresség marad. Azt hiszem, akkor felejtettem el félni, és tanultam meg félteni.
Aztán kijött egy fiatal nővér egy pohár vízzel, és azt mondta, most már bemehetek hozzá. Késő este volt. Mindenhol apró testek feküdtek üvegbúrák alatt. Bemosakodtam és odamehettem a kisfiamhoz.
„Hűtjük” – magyarázta az orvos. „Ez egy új eljárás, hogy ne károsodjon tovább az idegrendszere. A következő 36 óra kritikus lesz, mert fertőzött magzatvizet is nyelt, amit le kellett szívni a tüdejéből.”
Aztán meghalt a családom. Anyám, apám, anyósomék, sógoromék. Ők megengedhették maguknak azt a luxust, hogy nem támadnak fel, nem születnek újjá. Szépen bezárkóztak a maguk kis világába, ahonnan felénk még egy aprócska ablak sem nyílik. A kisfiam, akinek részlegesen le vannak bénulva a végtagjai, negyedik születésnapjára egy távirányítós autót kapott tőlük. Hát, kurvára köszönjük! Majd mi is elajándékozzuk. Ahogy ti is.
Anyósomat felhívtuk, amikor megszületett a kisfiam, és elmondtuk neki, hogy nagy baj van. Azt válaszolta: „Nem baj, az a fő, hogy egészséges!” Nem, nem az. De mindegy. Nem várhatjuk el a családtól, hogy megértse a problémáinkat. Hamarosan rájöttünk arra, hogy ezt senkitől sem várhatjuk el.
A hívők sokra tartják Jézust, aki napokig szenvedett a keresztfán, majd meghalt. Akinek sérült gyereke van, az mindennap cipeli a maga keresztjét, és minden éjszaka meghal. (Ha van ideje rá.) Minden reggel újra és újra kell születnie.
Hős az, aki hősnek gondolja magát. Én úgy gondolom, hogy a feleségemmel együtt hősök vagyunk. Nem érdekel, ha valaki nem így látja. Én tudom. Mások véleménye pedig már régóta nem érdekel.
És aki sérült gyereket vagy a szerettét ápolja otthon: mind hős és szent is egyben. Szent, mert az életét egyik pillanatról a másikra feláldozta egy másik emberért, és nem egyszer! Mindennap megteszi. Hogy szentté csak halála után avatnak valakit? Hát igen, mi már sokszor meghaltunk. Minden egyes éjszaka, amikor elalszunk, és arról álmodunk, hogy a gyerekünk egyszer egészséges lesz.
Szerző: Dühös Max
Az írás a Családi Kör november 1-jei számában jelent meg.
Nyitóképünk illusztráció (forrás: Dunaújváros online)
