Maradt itt egy üstökös, amit neked adhatok.
Két kezemmel tuszkolom lelked helyére.
Loptam az égiektől, a csillagképek dühös tekintete
sarokvasként sebzi barnára cserzett bőrömet.
Megrepedt holdunk fénye csak hébe-hóba világított,
elrejtett a kéjtanyák szögesdrót-szabadságától,
dacos kifejezésed panaszos ásítást ígér, lappang a
kényszerített mosoly az arcodon: nem kell más.
Csak hervadó lótuszvirág és déjà vu;
nem adhatom meg. Frázisokban fröcsög a perc,
az idő olvadó hógolyóként csorog ki a kezünkből,
visszaadunk mindent, amit nekünk szánt az istennő.
A lótuszvirág és a déjà vu marad, így egyszer
ismét egymásra találunk, magunkban. A megrészegedő éjszaka
felhányta a napot hajnalra. Hiányunkat pótolja a reggel,
a közönyösen hullámzó tengerben pedig testet ölt a létforgatag.
